A nagyegyházi dárdás bika

Kis csapatunk három új taggal bővült. Bódi Péter és két hannoveri vérebe ezentúl a mi segítségünkre lesz és reményeink szerint sok elveszettnek hitt vadat hoznak majd terítékre. “Belépőként” fogadjátok szeretettel Péter és Brúnó egyik izgalmas utánkeresésének történetét.

“2012.09.21-én Nagyegyházára hívtak egy előző esti bika sebzés kapcsán. A sebző elmondása szerint a bika egy halastó túlsó partján, 120-150 méterre félig farral állt felé. Így kapta a lövést. Jelzés nélkül ugrott a tóparti száraz nádba. Vért, szőrt, sőt – mivel ez a terület egyetlen a vad számára elérhető vízforrása – a rengeteg csapa közül csülöknyomot sem találtak.

Másnap délután egykor kezdtük meg a keresést, az időpontnak megfelelő, 30 fok körüli melegben. Nehezen indultunk, Brúnóm lassan vezetett be a széles nádba, ahol se egy kenést, se egyéb jelét nem láttam a bikának. Innen egy 300 méter széles lucernára értünk, ahol ugyan még mindig vér nélkül, de már elmélyedve, határozottan keresett ebem. A lucerna után meredek domboldal következett, cser szálerdővel. Itt egyértelművé vált, hogy egyes bika csapáján vagyunk, miközben már jó másfél kilométert megtettünk.

Ekkor előlünk 4-500 méterről rövid bőgést hallottam, miközben a kutya egyre jobban húzott abba az irányba. Egy pillanatra arra gondoltam, hogy talán egészséges csapán haladunk, de bízva Brúnóban, tovább követtem.

Egy aszfaltos úton szinte már futva mentünk át, majd cser rudas állományba értünk. Itt a sorok közt jól lehetett haladni. Ekkor előlünk, kb. 80-100 méterről újabb bőgést hallottam, majd nagy zörgéssel, agancskopogással bika kelt és indult meg egyenesen felénk. Ezt utólag úgy értékeltem, hogy a vad zörgésünket egy vetélytárs neszezésének vélve megindult “rendet tenni”. Másodpercek alatt szemben állt velünk a királyi vad. Egy dárda és másik oldalt talán villás agancsú bika – ott abban a pillanatban nem vizsgálgattam. A kutya leült a meglepetéstől, én is majdnem. A bika felismerve hogy nem fajtársával áll szemben, egy ugrással fordult és elrobogott. Kutyám ekkor már ficánkolva vetette volna magát utána, azonban visszatartottam, mivel nem látszott sebzettnek a vad. Előbbi helyén, sőt fekvésében sem találtunk vért, Brúnó azonban őrült iramot diktálva húzott. Kb 150 méter után a bika újra megugrott, majd újabb 200 métert megtéve megismétlődött a jelenet. Ekkor már tudtam, egészséges vad nem maradt volna eddig a közelünkben. Csakis a sebzett lehet.

Hajszára engedtem a vezetékén félőrült módon fickándozó, két lábon közlekedő vérebet. Pillanat alatt eltűnt a telepítés végén kezdődő jágerkenderben, amely fölött láthattam az előtte haladó bika agancsát. A vad is, kutya is eltűntek a szemem elől. Mire rendeztem soraimat, már hallottam is nagyjából 300 méterről az állóra csaholást.

Rájuk cserkelve szemem elé tárult a minden utánkereső számára leggyönyörűbb látvány: a véreb előtt álló, lassan bólogató bika. Ebem szépen mondta a magáét, miközben körültáncolta a bikát. Ekkor már – noha a sebzést még nem láttam a bikán – bízva Brúnóban, megadtam a kegyelemlövést. Odaérve lemálháztam és kissé kétségbeesetten kezdtem keresni a vadon a sebzést. Hála az Úrnak, meg is találtam: a bika jobb elülső lába fölött, a vastag izomban egy ujjnyi, már gennyes, horzslövéstől eredő “karcolást”.

A bika trófeasúlya 6 kg körüli volt, a vezetékmunka 2,5 km végig vér nélkül, a hajsza pedig 300 méter. A fején lévő rengeteg, verekedésből eredő szúrás, vágás pedig részben megmagyarázta, hogy miért is jött ez a bika indulatba a mi zörejünktől.”

Bódi Péter

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.