A nehézsége a szépsége – avagy az utánkeresésről, kicsit másként

Örvendetesen sok visszajelzést kapunk a munkánkról: sok-sok dicséretet, s olykor – kár lenne tagadni – építő jellegű kritikát is. Ezúton is köszönet érte! Azonban vannak, akik szerint csak a sikeres munkákról számolunk be, csak a munkánk szépségeit emeljük ki, ezzel pedig sokakban azt a téves képzetet keltjük, hogy az utánkeresés egyszerű feladat, óriási élmény, bárki bármikor hozzákezdhet. Be kell ismernünk, hogy bizony sokakban élhet ez a kép, pedig ez az illúzió TÉVES!

Szó esik majd róla, hogy mekkora felelősség nyomja az utánkereső vállát, ezért is éreztük úgy, hogy meg kell születnie ennek az írásnak, mert ez is egyfajta felelősség. Írásunkhoz kölcsönzött címünk találóan fejezi ki a lényeget: Lássuk csak, mit is takar a „nehézsége”, ami egyben a „szépsége”?

Amellett, hogy a hozzánk kérdéssel fordulóknak igyekszünk a tőlünk telhető módon segíteni, azt is elmondjuk, hogy az utánkeresőt akkor hívják, ha az „egyszerű” vadász tudománya már elfogy: ez borzasztóan nagy felelősség! Felelősség elsősorban a vaddal szemben, hiszen a beteg vad szenvedését kötelesek vagyunk megrövidíteni. Felelősség a vadásszal szemben, aki tőlünk várja a segítséget. Felelősség a vadászatra jogosulttal szemben, hiszen adott esetben komoly összegű bevétel múlik a mi eredményességünkön. Nem utolsó sorban pedig felelősség azért is, mert az utánkeresés egy fokozottan balesetveszélyes ága a vadászatnak.

Kérjük, nézze mindenki a jó szándékot a sorok között, mert anélkül, hogy bárkit is kioktatnánk, vagy a professzionális vérebvezető képében tetszelegnénk – amit mindenképpen elkerülni igyekszünk -, saját tapasztalatainkból kiindulva szeretnénk felhívni a figyelmet a következőkre: A vérebes utánkeresés komoly felkészültséget, előképzettséget, gyakorlottságot, erőnlétet és rengeteg időt igényel nem csak a kutyától, hanem vezetőjétől is! A célunk nem az, hogy minél több ember kedvét meghozzuk a vérebezéshez, és minden erdő sarkán álldogáljon két-három kutyás ember – munka nélkül… Sokkal inkább az, hogy az ország északi és keleti vadászterületein is megmutassuk a hitetlenkedő vadásztársainknak, hogy igenis van értelme jól képzett, felkészült, jó genetikai adottságokkal megáldott és egyben gyakorlott kutyával dolgozó, tapasztalt szakembert hívni a sebzett vad felkutatására. Ami egyénként erkölcsi és jogi kötelességük is…

Ha ez idáig nem sikerült eltántorítani a lelkes utánkeresni vágyót, lássuk a rá váró nehézségeket:

  • Az IDŐ és a LEHETŐSÉGEK: azzal tisztában kell lenni, hogy az utánkeresés kiszámíthatatlan dolog. Soha nem tudni előre, hogy hol és mikor fog véget érni. Szabadidőnkben, legényemberként (hajadonként) vagy egy a munkánkat mindenben, feltétel nélkül támogató feleséggel (férjjel) az oldalunkon semmi gond nincs. De újdonsült apukaként (anyukaként) már kerülhetünk nehéz helyzetbe, ha mondjuk zsinórban a negyedik este maradunk le a fürdetésről, esti meséről vagy a jó éjt pusziról, netán a vasárnap délelőtti családi kirándulásról. Munkaidőben pedig szükségünk lesz egy megértő felettesre, aki minimum vadászember, de még jobb, ha egy vadászterület vezetője. Az ugyanis rendben van, hogy a saját területünkön segítünk terítékre hozni néhány sebzett vadat, és ezzel akár 1-2 millió Forinttal hozzájárulunk a cég költségvetéséhez, valamint vendégeinket megnyugtatva mutatjuk be, hogy ilyen szolgáltatással is állunk rendelkezésükre. De! Így még valószínűleg nem lesz elegendő keresésünk ahhoz, hogy az elődeink által rengeteg munkával kitenyésztett vérebünk genetikai adottságait maximálisan kihasználjuk, és a gyakorlatban is jól használható kutyát faragjunk belőle. Észben kell tartani az elismert és általunk mélyen tisztelt kortárs vérebvezetők szavát, mely szerint évente 50 körüli eredményes utánkeresés szükséges ahhoz, hogy tényleg „jó” kutyánk lehessen! Ehhez pedig elegendő számú lehetőség kell, ami nagyban terület, vadsűrűség és vadász függő. Nagyon sokan ugyanis még mindig csak egy kézlegyintéssel intézik el a megsebzett vad utánkeresésést. Nekünk pedig nem lesz elég, ha csak alkalmanként „vesszük elő” a különben naphosszat csak unatkozó vérebünket.

  • A KÉPZETTSÉG: ahhoz, hogy valakiből jó és eredményes vadász legyen, elengedhetetlenül fontos a megfelelő szakmai felkészültség. Fokozottan igaz ez az utánkeresés esetében. Sőt! Többre lesz szükség annál, mint amit egy átlagos vadásznak tudnia kell. Az alapvető elméleti tudást megszerezhetjük könyvekből, de szükségünk lesz a tapasztalt vadásztársak segítsége is. Ezenkívül ezt a tudást a terepen is tudni kell használni. Alaposan ismernünk kell az egyes nagyvadfajok életét, szokásait, sebzés esetén várható, jellemző reakcióit. A teljes anatómiájukkal tisztában kell lennünk, mivel adott esetben nagy jelentősége lehet annak, hogy a rálövés helyén, vagy a csapán talált néhány szőrszálból, apró csontdarabból vagy bármi egyéb jelből milyen következtetésre jutunk.

  • Az ERŐNLÉT: lényegtelennek tűnő szempont lehet, de nem az. Nagyon nem. Aki részt vett már egy hosszabb, hajszás utánkeresésen, azt tisztában van vele, hogy kifejezetten jó kondícióra van szüksége az embernek. Nem elég a vad nyomán sétálni, a mielőbbi terítékre hozás a cél, amihez sokszor futni is kell. Ez pedig hegymenetben, teljes felszereléssel, puskával és mondjuk néhány liter vízzel felpakolva nem is olyan könnyű feladat. Különösen nem itt: az Északi-Középhegységben, ahol az erdőben sok helyen alig vannak járható utak és persze azok sem arra vezetnek, amerre a vad menekül. Sokan talán ezt megmosolyogják, de bizony a futóedzésekre nemcsak a kutyáknak, hanem nekünk is szükségünk van a kevésbé mozgalmas időszakokban.

  • A SZAKMAI FELKÉSZÜLTSÉG: a kulturált vadásztársak akkor is megadják a tiszteletet, ha először találkozunk. Sikeres bemutatkozás után a következő találkozásnál ez akár fokozódhat is, de nagyon könnyen lerombolhatjuk a saját magunkról és kutyánkról alkotott pozitív képet, ha valami nagy butaságot mondunk vagy csinálunk. Sőt! Nagyon fontos, hogy nem csak saját magunkat, hanem valamennyi utánkeresőt képviseljük, amikor valahol megjelenünk. Azaz rajtunk múlik, hogy adott helyre hívnak-e még valaha utánkeresőt, vagy egy kézlegyintéssel elintézik: csak ennyire képes a vérebes?  Észben kell tartani továbbá, hogy az utánkereső nem hírmondó és nem kritikus! Segíteni megyünk, nem az észt osztani. Minimálisan elvárható dolog, hogy kellően ismerjük a vadászati kultúrát is. A terítékre került vadnál, ha a sebző jelen van és esetleg erről a kísérő megfeledkezik, mi adjuk át neki a töretet.  Tőlünk kapja meg a vad az utolsó falatot, valamint a sebtöretet, s az ízlésesen és hagyományaink szerint elkészített terítéknél hangzik el a megfelelő kürtszignál is.
    Szintén a felkészültséghez tartozik, hogy a felszerelésünk legyen teljes és megbízható, továbbá a körülményekhez képest tiszta, ápolt. A fegyverünk legyen kifogástalan műszaki állapotban, hajszálpontosan lőjön és tökéletesen tudjuk kezelni.

  • A GYAKORLAT: nincs két egyforma munka, így a jó vérebvezető is holtig tanul. Gondoljuk csak végéig egy-egy cserkelésünket! Ugye, számtalanszor előfordul a sikertelenség, pedig még válogathatunk is – elméletileg. Az utánkereső nem válogathat: azt a vadat kell megtalálni és megváltani mielőbb a szenvedéstől, amelyikre lövést tett a sebző. Azt az egyet! Képzeljük el, ha mondjuk sebzett bika keresése közben meglőnénk az első agancsárt, amelyik az utunkba kerül, és kiderül róla, hogy nem sebzett. Paff: már írják is a számlát… Ezen kívül a sebzett vad ritkán közlekedik kijárt utakon. A legrejtettebb, legeldugottabb és legnyugodtabb sűrűket keresi, ahol normális ember ritkán jár. (Vagy éppen ellenkezőleg, ezért pont ez az, amit minél többet csinál az ember, annál inkább rájön, hogy még mindig nagyon keveset tud róla.) Mindeközben figyelni kell a kutyánkra, a csapajelekre, a fegyverünkre, GPS-ünkre, hajsza esetén a szélre, ismét vadászebünkre, a biztonságos lőirányra, esetleges kísérőinkre, netán a közúti forgalomra és nem utolsó sorban a pulzusunkra, mert a hidegvérre itt tényleg szükség van.
    Ne feledjük! Utánkeresés közben minden felelősség a miénk. Tartsuk kézben a dolgokat, irányítsuk mi az utánkeresés folyamatát, hogy minimálisra csökkenthessük a balesetveszélyt, ugyanakkor ne engedjük, hogy bárki – akaratlanul – rontsa a vad kézre kerítésének esélyét.

  • A KUTYA: nem a kutya fajtájáról, vagy képzéséről van most szó. Arról van szó, hogy a kutyánkat, a TÁRSUNKAT, maximálisan ismernünk kell. Tökéletes összhangban kell vele együttműködnünk, mert csak így lehet eredményes a munkánk. Minden mozdulatát, rezdülését észlelnünk kell. Értenünk kell azt, amit a testével, a reakcióival nekünk „mond”. Ne reméljük tehát azt, hogy ha veszünk egy „kész” kutyát, akkor majd minden tökéletesen fog működni. Ugyanígy kevés az, ha csak néha napján, amikor épp szükségünk van rá, foglalkozunk az utánkeresésre tartott ebbel. Nem fog működni. Legalábbis nem úgy, ahogyan elvárható lenne. Megbízhatatlan, tapasztalatlan kutyával keresést elvállalni pedig az egyik legnagyobb felelőtlenség!  Arról nem is beszélve, hogy a leghasznosabb a kutyával eltöltött idő lehet számunkra, mert Ő a mi legjobb tanítónk ebben a mesterségben: 50-60 sikeres munka után már mi fogunk tanulni Tőle.
    Szorosan idetartozik az szomorú tény is, hogy a hozzánk nőtt, hűséges ebünket bármikor baleset érheti. A legfőbb veszélyt a vaddisznó jelenti számára, de épp úgy komoly sebet ejthet rajta egy gímbika vagy őzbak is. Lélekben erre is készen kell állnunk. A gyors, higgadt cselekvésen társunk élete is múlhat.

  • KUDARCOK: ebből lesznek bőven. Jobb, ha felkészülünk rá. Egyrészt ott van a bizonytalanság, főleg az elején, amíg az ember megérti, hogy a lehetetlen szinte „azonnal teljesíthető”, de csodát tenni mi sem tudunk. Ez pedig – optimális esetben – nem is a mi hibánk lesz. Másrészt, amikor már elérünk bizonyos szintet, és akár az indítások több mint fele eredménnyel zárul – ami már jónak tekinthető -, még mindig lesznek rossz sorozatok. Lehet, hogy öt eredményes keresést öt eredménytelen követ majd egymás után. Vagy akár még több. Az előbbi nyilván nagy önbizalmat ad, de a sikertelenséget ugyanúgy tudni kell kezelni. Egyrészt, ha mi megbízunk négylábú társunkban, mert tudjuk, hogy képes rá, ismerjük, sokszor bizonyított már, akkor nem szabad, hogy a belé vetett bizalmunk ilyenkor meginogjon – pedig lesz olyan. A hibát elsősorban soha ne benne keressük. A kutyák sem gépek, vannak nekik is rossz napjaik, de a hiba legtöbbször nem is bennük keresendő. Sokkal inkább magunkban vagy egyéb más körülményekben rejlik. Persze tapasztalattal a kudarcok is gazdagítanak, olykor maradandóbb módon, mint a sikerek. Ezekből pedig építkezni, tanulni kell, nem pedig a bizonyítványt „megmagyarázni”. Itt azt is meg kell jegyeznünk, hogy a vérebbel való bánásmód – nem csak szerintünk – igen nehéz és bonyolult feladat. Épp ezért – sem – tanácsos első kutyaként vérebbel kezdeni.

Akit a fentiek még nem tántorítottak el a gondolattól, hogy a sebzett vad nyomába eredjen, annak volna még egy jótanácsunk. Ne a kutya vásárlással kezdje! Semmi esetre sem. Aki tanulni szeretne, az tanuljon meg először kérdezni. Olvassa el azt a néhány rövid kis szakirodalmat és azokat a szépirodalmi szintű könyveket, amelyeket tapasztalt vérebvezetők írtak és nem feltétlenül csak a vérebvezetésről szólnak. Sok kérdésre választ fog kapni az érdeklődő olvasó, ha ezzel kezdi – mert az igazán érdeklődőnek sok kérdése lesz, ebben biztosak vagyunk. A könyvekből megismerheti a vérebvezetéshez kötődő szakkifejezéseket, hagyományokat, amelyek ismerete minimálisan elvárható dolog egy magára valamit is adó kutyavezetőtől. Közben ne feledje, amit Bernd Krewer: A csülkös vad utánkeresése c. könyvének előszavában olvashat: „A szerző nem szeretné, ha az utánkeresés megerőltető munkáját élményekre éhes, nagyravágyó utánzók végeznék…”

Ez lehet talán az első lépés ahhoz, hogy valaki a vérebvezetés nehézsége mellett megismerhesse a szépségét is.

 

Mihók István
Horváth Dániel

2 Responses to A nehézsége a szépsége – avagy az utánkeresésről, kicsit másként

  1. Endre Károlyné 7678 Husztót Kossuth 5 szerint:

    Nagyon örülök, hogy ilyen részletesen írtál vagy írtatok erről az igen fontos témáról!! Eszembe juttatja az elmúlt 40 évet. Mennyi sikeres és eredménytelen utánkeresés volt ez idő alatt!!! Mi a párommal jagd terriereket, szálkásszőrü tacskót,labrador retrievert használtunk. Karesz fiam vérebet. További eredményes munkát kívánok az utánkereséshez!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..