A születésnapi bika

Folytatjuk a gímbika kereséseinkről szóló történeteinket. Mihók István eképpen emlékezik meg egyik őszi kereséséről:

Lassan lecseng a bőgés, de szerencsénkre még akadt munkánk: 25-30 méteres távolságban félkeresztben-szemben álló – már a vadászt és kísérőjét figyelő – bikára, 7×64-es kaliberű fegyverrel tett lövést a segítségünket kérő kolléga, aki születésnapja alkalmából kapta ajándékba a lehetőséget. A bika hátra kirúgva jelezte a találatot, majd eltűnt egy ugrással és nagy zajjal a sűrűben.

A hangulat hajnalban messze volt a szülinapokra jellemző boldogságtól, a sebzőt láthatóan igen mélyen érintette hibája. Látszott rajta, hogy alig aludt az éjjel, és szinte érzi a vad szenvedését… Na, elég a kislányos nyavajgásból, induljunk a sebzett vad nyomán a sűrűbe!
A rálövés helyén hosszú, fehér szőrt, és valami furcsa, hosszú, miniatűr agytekervényhez hasonlítható dolgot kellett volna találnom, ha ott az éjjel járó róka nem szedte volna össze. Ehelyett hájas kenődés és két csepp vér… Ha szerencsénk van, a máját érte a lövés, és a combjában állt meg a golyó. Ha nincs, és csak éppen megcsípte a hátulját, akkor nem beszélünk vele.
Az első 250-300 métert egy sűrű fiatalosban tettük meg, vér nélkül, Majd egy derékszögű törés következett, azán végre 60-70 méterre vért találtam. Igen sötét, szinte fekete vért a deres szederlevélen. Majd egyre több lett a vér, 1200 méterig aránylag jól kontrollálható vér- és egy határozott lábnyom segítette munkánkat, amikor egy vörösfenyves széléhez értünk, aminek a túloldalán – kísérőnk elmondása szerint – egy galagonyás sűrű található. A pihenő közben igyekeztem megnyugtatni a még igen mélyen maga alatt lévő cimborám, hogy eddig úgy néz ki, az első teóriám a nyerő, a bika talán itt pihent meg.
Egymás után négyszer állt meg a bika, de nem feküdt le a fenyőben. Kibújtunk a galagonyásba: annyi tüske, tövis, meg mindenféle vendégmarasztaló, ruhatépő nyavaja az egész Zemplénben nincs, mint ott egy hektáron! Meg disznó. Kutyám, mintha megzavarodott volna: kétszer is eltévesztette a nyomot – látszólag. Szinte egy helyben forogtunk, bemutatkoztam valamennyi galagonya- és kökénybokornak, mikor végre egy alig felismerhető sebágyhoz értünk, A disznók felnyalták a vért, de szerencsénkre hitvány munkát végeztek. Mindhárman megállapítottuk, hogy márpedig ez sebágy, és mivel a röfik megették, valószínűleg nem most kelt fel belőle a keresett vad. Sebaj, menjünk tovább!
Talán két lépést tettem, mikor komoly robajjal megindult a sűrűben valami, tőlünk 8-10 méterre. Vitéz alig bírt magával, de nem engedtem el, csak akkor, mikor meggyőződtem róla, hogy a sebzett bika kelt fel. Gyors kupaktanács: maradjatok itt! De nincs térerő. Akkor nem. Gyertek velem, Vitéz már úgy is 300 méterre jár – intézkedtem. A galagonyán úgy mentünk át, mint a madár. Már nem szúrt. De hamar hiba támadt: vérebem visszafordult. Mi történt? Hiszen Vitéz jó nyomon ment, láttunk közben vért. Tanácstalanságunkból drótkerítés nyikorgása ébresztett: Elakadt a bika? Vagy a kutya? Ha a bika akadt volna be, Vitéz ugatná. Kutyám sem akadt el, mert mozog a gps szerint. Mi a bánat? Másik vad? Mindegy, Vitéz mindjárt itt van. Megérkezik, és már indulna is. Megnyugtatnám, megitatnám, de menni akar. Igazából magam nyugtatom – veszem észre. A sebző már sápadt. Nyugi, nem adjuk fel! Tovább! Vitéz vissza se néz. Kísérőimet hátrahagyom, és csak én futok utána!
Már tudom is, miért jött vissza: útjában volt egy kerítés. Nem találok lyukat. Hol ment át a bika? Egyáltalán átment? – kérdezném, de nincs kitől, mert kutyám már bent állóra csahol. Hol ment be??? Erre nincs idő! Felfeszítem a drót alját, puskát, hátizsákot átrakva bújok át. Hátszél van, kerülni kell. Jókor jut eszembe… Még messze vannak, de olyan sűrű, felhagyott karácsonyfatelepen járok, hogy megint nem kell messzire lőnöm majd. Ha egyáltalán lövéshez jutok. Újra kerítés. Baszki! Vitéz kint ugat. Kimászom, mint egy jóllakott, hátára fordított teknősbéka: lassan, a drót alatt. Már 30 méteren belül vannak. Meg a kerítésen is belül… Besza..k! Vissza kellene mennem… De nem! Észrevett a bika és megugrott! De Vitéz olyan mérgesen ugat – még nem hallottam ilyet Tőle -, hogy a bika megáll, és célba veszem azt a foltot, amit az oldalának vélek. Lövésemre lassan ellép, újra megáll, és eltűnik a szemem elől. Rohanok oda, és majd kidöntöm a kerítést, mert elfelejtettem, hogy itt van. Átmászok, mint a csík.
Vitéz elcsendesedik. Az erdő koronás ura egyet nyújtózik még, és vége a szenvedésének.

Zúgjon Neki örökké az erdő odaát!
Boldog születésnapot, Peti!

Mihók István

One Response to A születésnapi bika

  1. […] Tovább a teljes cikkre (utankeresok.hu) […]

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..