Hajnalban, 6,5×55-ös kaliberrel egy malac kíséretében kocogó kocára tett lövést vadászvendégünk a Zemplénben, a Tállyai Erdészet vadászterületén. A disznó megnyúlt egy méterrel, olyat rúgott ki hátra, majd eltűnt az Osztró gerince mögött. A rálövés helyén pici csontszilánkot és háj-szerű darabot találtak, igen kevés vér kíséretében, melyet ötven méterig tudtak követni – hátracsúszott lövésre gondolva.
11:00-kor láttunk munkához. Vitéz gond nélkül vette fel a nyomot, 150 métertől gyenge, de jól kontrollálható vér segített, majd 300 métertől olyan jó véren mentünk, hogy már kezdtünk bizakodni. Egészen 800 méterig „bizakodtunk”, ahol egy ügyes csavar következett egy hurok és egy hegyesszögű visszatörés képében, és a vér gyakorlatilag megszűnt. 1 kilométernél tartottunk pihenőt; a kollégám által vizionált beles-gyomros-bordás lövést már kizártam magamban, elkezdtem bízni a comblövésben… Ittunk egy kortyot mindannyian (a sebző is elkísért), és meg sem álltunk 2100 méterig, ahol úgy tűnt, elvesztettük a vad nyomát… Ismét megpihentünk, és már a hátizsákban lévő kéthetes vizet kezdtük inni – még át lehetett rajta látni, gondoltam, nagy baj nem lehet, csak ne felejtsek el otthon fertőtleníteni egy-két bögre öreg furminttal!
Szóval megálltunk, és eszembe jutott az elismert és rutinos vérebvezetők megállapítása, mely szerint a kutya fejben is el tud fáradni, ezért 15 perc lazítás-álldogálás után indultunk újra: visszafelé! Vitéztől háromszor kérdeztem meg, hová megy, de Ő csak nézett rám kérdőn: Mi miért nem megyünk?! Körülbelül 40 métert mentünk vissza a saját nyomunkon, mikor völgyirányba fordultunk, az egyébként nyaktörően meredek, köves oldalon. Vitéznek megígértem, hogy ha vért mutat, dupla vacsorát kap, ha pedig maszekol a szarvasok nyomán, és a völgyből kell vissza feljöjjünk ezen a meredek oldalon, akkor ölre megyünk! Hát, dupla vacsora lett a vége, mert ötszáz méternyire kenést találtunk, majd 100 méteren belül még hármat. Kísérőmnek intettem, hogy a sóhajtásnál is halkabban (Fekete István után szabadon) kövessen, mert egy fenyvesbe értünk… Majd ki is mentünk belőle. És még nem volt sebágy! A comblövést is elfelejthetjük – gondoltam. Ismét vér nélkül mentünk vagy 400 métert, mikor felugrott előttünk két disznó, és 100 méterre meg is álltak. Vitézt megállítottam, s gondolkodás nélkül lőttem lapockán a kocát. Vitézt ekkor engedtem el … majd gyorsan elmormoltam egy-két imádságot, mert bár kicsi az esélye annak, hogy a sebzett kocánk nyomán egy másik egymalacos koca feküdjön, no de hát ki tudja?

Odaléptem a vadhoz, és megnéztem a hátulját: nincs seb! ÁÁÁ! Elájulok! Meglőttem egy másikat! A cica rúgja meg! Viszont mintha véres lenne a torka! Nézzük csak! Ott a sebzés!!! Húúuu! Megvan! Már nem fáj Neki. 19-re húztam lapot, és bejött. Vajon hajszán meg tudtuk volna fogni???

Zúgjon Neki örökké az erdő odaát!
A vége 13:30, 3080 méter.

Mihók István