Az ártéri öreg kan

Június 6-án reggel hívtak egy ártéren sebzett nagy disznó kereséséhez. A lövéskor a távolság körülbelül 120 méter lehetett, a vad majdnem szemben állt. A jobb oldalának kicsiny részét mutatta, és belemozdult a lövésbe. A kaliber: 30.06 volt. Egy órán át kb. 250 méterig tudták követni, aztán megakadtak.
Durván három órával a lövést követően kezdtünk a – szemcsésnek tűnő vér alapján – májsérültnek gondolt szürke disznó kereséséhez. Egy középkorú, dús aljnövényzetű nemesnyárasban 120 méternél volt az első sebágy, amit vagy nem vettek észre, vagy csak nekem nem szóltak róla. Innen egy vágásérett nemesnyáras következett (a derékig érő lágyszárú szintet kiegészítette egy több méter magas cserjeszint is), ahol – közel 800 méter vezetékmunka után Vitéz jelezte, hogy előttünk a keresett vad. Három percig kutattam a szememmel a környezetet, közben hallottam a saját szívem dobogását, de hiába. Újabb két perc telt el esemény nélkül, ezért tovább indultam. Három lépés után vérebem ismét megállt. Fesztelenített fegyverem ismét felhúztam, mert biztos voltam benne, hogy kutyám nem téved. Ismét végtelennek tűnő percek teltek el. De! Mintha egy madár mozdult volna úgy tizenöt méterre. Dehogy madár, már kezdődött is a tánc: a nagy szürke test mintha kaszált gyepen szaladna, oly’ könnyedén került meg. Mivel pontosan tudtam, Vitéz hol áll, egy hirtelen felindulásból elkövetett, elhibázottnak látszó lövésre volt időm. Kutyám szeméből kiolvastam a kérdést: ezt meg hogy lehetett elhibázni?! Elnézést kértem, és hajszára engedtem, lelkére kötve, hogy vigyázzon magára.

A sebágyat vizsgálva kiderült, hogy a vad jobb első harmada vérzik; oké, hogy került oda a mája??? Vagy elnéztem, és fordítva feküdt a vacokban? Szerencsére nem volt időm sokat töprengeni, mert mintha egy vakkantást hallottam volna… Közben telefonon hív a sebző. Kinyomtam. Megint csöng. Meg sem néztem, ki az, kikapcsoltam, mert már biztos, a kutyám állít: déli irányban, úgy 100 méterre. A hátszél tökéletes volt, kerülni kellett… 50 méternél nem tudtam közelebb jutni. Vitézt már kétszer is láttam, a disznót egyszer sem. A sebzett vad, mintha néha hörögne, de legalábbis furcsán veszi a levegőt. Fáradt, beteg. A fenét! Megindultak újra, nagy robajjal, majd csend. De olyan csend, amit az erdőben ritkán hallani. A GPS-en láttam, hogy távolodnak, egy ívvel vissza a középkorú nyárasba. Mire az útra kiszaladtam, már átértek, és láttam a masina képernyőjén, hogy Vitéz kifelé jön. Térdelve vártam, mikor ugrik ki a disznó, de csak a vérebem jött ki. Láttam, engem keres, ezért rápisszentettem, majd megitattam. Nem értettem a helyzetet: lehet, hogy mégis érte lövésem a vadat, és dermedten fekszik, kutyám pedig mindjárt megmutatja, hogy hol; vagy elhibáztam, Vitéz pedig elvesztette, s most folytatjuk a sebágytól? Persze a rohanásban nem jelöltem meg a sebágyat.

Nem baj, mert Vitéz közben bement azon a nyomon, ahol kísérte a disznót, és a GPS szerint 70 méterre meg is állt. Nem ugat… Dehogynem! Nagy körrel 17 méterre közelítettem meg őket, de csak kutyám farkát láttam meg egy pillanatra. Már csak 13 méter, miközben telnek a percek. 10 méter, és még nem látom őket. Hihetetlen. A vad biztosan tudja, hogy itt vagyok, mert már két ág is elpattant a lábam alatt, hogy a fene essen ebbe a hitvány nyárfagallyba! Már vagy negyed óra eltelt, úgyhogy taktikát váltottam. Határozottan megindultam, és rossz széllel ki akartam ugrasztani a vaddisznót, mivel úgy ítéltem meg, csak a fekhelyén, egy sarjcsokor takarásában nem láthatom a sebzettet; onnan akármerre indul, lesz időm egy lövésre. És szinte azonnal meg is indult… a kutya. Elszaladt 4-5 métert, legalább azt tudtam, hogy Ő hol van. De a következő másodpercben jött már nagyapa is, ám a 8 milliméteres lövedék megnyitotta számára az utat az öröké makkot termő erdők, és kukoricát érlelő mezők felé.
Persze a fényképezőgépem ideiglenesen ismeretlen helyen tartózkodott, az elejtőé pedig hamar lemerült, így ezzel a képpel tudom megörökíteni, s megosztani az élményt. A terítékre került vad ravatalára – tölgyfát hirtelen nem találván – nyárfagallyból tört töret került, így tisztelegve a vadkan előtt, amely a legdrágábbat: az életét adta.

Zúgjon Neki örökké az erdő odaát!

Utóirat: a sebzést okozó lövedék a jobb oldalon érte az utolsó bordákat, majd a tüdő érintése nélkül csípte meg a máj jobb szélét. A belek és a gyomor nem sérült. A nagyagyar 20,1 illetve 20,6 cm hosszú.

Mihók István

2 Responses to Az ártéri öreg kan

  1. Gáspar Lászlo szerint:

    Már többször olvastam a leírásaidat (szerintem jók voltak,vagy legalábbis nekem tetszettek, már amennyiben az én véleményem valójában számít valamelyest), remélem a ma reggeli sajnos eredménytelen utánkeresésünk (tulajdonképpen EREDMÉNYES! Te is tudod, én is tudom miért) története egyszer a tollad alól kikerül. Üdv. GL

    • Mihók István szerint:

      70-80 méteres távolságból, támaszték nélkül, a búzából néha-néha kikandikáló disznófejre leadott lövés EREDMÉNYtelenségének leellenőrzéséhez csak olyan ember hív vérebes segítséget, aki nem tud nyugodtan aludni, akit kétség gyötör, aki aggódik, hogy talán a vad szenved, beteg, kínlódik. Aki félti, óvja, védi a vadat. Magyarul: vadász ember. Mert “hogy a vadászházban milyen estét, főképpen pedig milyen éjszakát töltöttem, jobb arról nem beszélni. Aki ismeri a keserű szemrehányás, a marcangoló önvád szenvedését, az velem fog érezni. Azok közül is csak az, akinek gyerekkora óta kalapálták fejébe a regulát, hogy inkább tíz vadat hibázzon el egymás után, mintsem egyet is megpiszkoljon. S ha már megsebezte, keresse meg. Keresse addig, míg meg nem találja, míg bele nem kopik a talpa, míg bele nem törik a dereka.” Te nyilván tudod, kitől idéztem. Aki nem, az meg nézzen utána, mert ” A vadászat: vadűzés, és erdőzúgás. De több erdőzúgás.”
      Ez különbözteti meg a vadászt a puskás embertől. Szerintem. M.I.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.