Az első. De kinek is?

Egy fejezet lezárult, s egyben kezdődik egy új… Ezzel az írással Vitézre emlékezve köszönöm meg mindenkinek, aki segített utamon, hogy az első néhány eredményes utánkeresésünket még száz követhette. A munkát folytatom tovább, s ígérem, az érdeklődőknek be is számolok majd új társammal – a csapat legújabb tagjával – Danival átélt élményeinkről.

Február vége volt. Savanyú idő. Amolyan szalonkaváró, de még hideg. Kora reggel az udvaron szöszmötöltem, amikor főnököm hívott, hogy egyik barátja este érett kosra lőtt lesből, feltámasztott puskával. Feltűnően sok a vér; egy darabig. A sebzett vadat reggel kétszer felugrasztották egy-két száz méteren belül, de a vér elfogyott, nem tudják tovább követni. Megkért, ha egyéb dolgot nem terveztem mára, vigyem magammal vérebemet, aztán járjak egyet a környéken csak úgy gyakorlásképpen… Kezdő kutyának való munka!

Vitéz – első vérebem – mesterséges nyomon már hibátlanul dolgozott, de eredményes valódi munkánk még csak két dermedtre vezetés volt: egy jerke és egy borjú. Örültem a lehetőségnek, de féltem is, mivel az esetleges eredménytelenség, a sebzett vad elugrasztása, a vadnak még több szenvedést, az utánunk dolgozónak pedig a munka megnehezítését, akár a szakszerű munkavégzés ellehetetlenítését jelentheti. Ennek megfelelően óriási súlyt cipeltem, pedig a hátizsákban csak a kötelező sebkötöző csomag, víz és tartalék lőszer volt.

A rálövés helyét egy szórón találtuk meg: egy kispárnára való vágott szőrt forgatott a gyönge szél, amelyről azonnal lehetett tudni, hogy a kos nyakának, mellének elülső részéről származik. A „feltűnően sok vér” az első száz méteren tényleg sok volt, szinte liternyi. Már kezdtem azt hinni, felettesem valamiféle tesztet csináltat velünk – hátha itt lesz az az „elveszett” kos néhány száz méterre! Hamar kiderült, ez nem meglepetés, nem játék. A vér elfogyott, de Vitéz határozottan ment tovább, ugyanolyan lendülettel, mint a gyakorlások közben. 100-150 méterenként találtunk egy-egy vércseppet. Mindegyikhez tettem egy apró papírzsebkendő-darabot, hogy könnyebben megtaláljam, ha újra kell kezdeni a munkát az utolsó vértől. Folyamatosan haladtunk, kutyám az orrát alig emelte föl, állandóan feszült a csupa izom véreb nyaklójához csatolt vezeték. Vitéz olykor – többnyire a töréseknél – a biztonság kedvéért visszakeresett, de magabiztosan haladt a sebzett vad nyomán; látszott rajta, hogy élvezi.

800 méternél hosszabb valódi, illetve 1500 méternél hosszabb mesterséges munkánk még nem volt, nem tudtam, mire számítsak. Megunja-e vérebem a munkát hosszútávon, vagy észre sem veszi a megtett távolságot?  Miközben ezen jár az eszem, kutyám megáll, s meredten – mint egy vizsla – maga elé néz. Mi lehet ott? – kérdezem, majd a keresés folytatására biztatom, mivel semmit sem látok. Vitéz szinte megőrül, úgy húz, két kézzel fogom a vezetéket és így is nehezemre esik tartani. Hiába szólongatom, hogy tegye le az orrát, ne rohanjon! Mintha ott sem lennék. Föl sem tűnik Neki, hogy egy nyolcvankilós koloncot húz maga után.

Vért már régen láttam, de ennél a tempónál nem is lehet. Talán vissza kellene fordulni, de visszatart a gondolat, hogy fogalmam sincs, hol keressem az utolsó zsebkendőcafatot. Ez még hagyján! Hol vagyunk? – hasít belém a gondolat.  De hát „ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk” – mondják a reformátusok, épp egy murvás útra érünk ki. Felsóhajtok, mert innen rálátni a közeli falura, de beszorul a levegő: egy kos néz ránk! A távolság nem több nyolcvan lépésnél. Farral áll. Rálépek a vezetékre, s Vitézt nyugtatom – vagy inkább saját magam? Óvatosan csőre töltök, letérdelek, célzok, de úgy táncol a 4×32-es öreg Zeiss bajor tüskés szálkeresztjének a hegye, mintha lakodalomban lenne. Nem kellene fejen lőni a trófeás vadat! Nyugi! Mély levegő, benntart, kifúj, megnyugszik – mondom magamnak, miközben egy pillanatra a földre nézek. Tekintetem újra felemelem. A kos már sehol! Az idiótánál csúnyább jelzőt használok magamra, de most már értem, Vitéz miért húzott ennyire. Rohanok utána; ostoba módon nem merem hajszára engedni, mert még nem volt ilyen munkája. Tapasztalatlanságom kutyámra vetítem, pedig Neki a vérében van a szakma. Völgyirányba szaladunk. A túloldalon ismét meglátom a kost. Annak ellenére, hogy a nyomában vagyunk, lassan megy, látszólag nem menekül, de most sem tudok lőni, mert eltűnik. Profi segítség hívása helyett futunk tovább, fel a túloldalon a hegyoldalra. Egy rét szélén az erdőszegélyben négykézláb, helyenként hason csúszva, kivágott fák gallyait kerülgetve igyekszem kutyám után, mikor vérebem vakkant egyet, s belazul a vezeték. Kibújok a kökényes túloldalán, és ismét eláll a lélegzetem: nyolc méterre áll Vitéz. Szemben vele a keresett muflonkos. Hihetetlen látvány. Lövésemre elrohannak mindketten, Vitéz a vezetékkel együtt! Rohanok én is. Nincs az a sűrű kökény, ami most megállíthat, mert kutyám egy helyben ugat. Szívem a torkomban dobog: megvan! Az első kosunk! Az első trófeás vadunk! Az első találkozás élő vaddal! El sem hiszem, hogy sikerült!

Vitéz ugatása kíséri a kos lelkét az örök vadászmezőkre.

Zúgjon Neked örökké az erdő odaát! – kívánom fedetlen fővel, az utolsó falatot is a szájába adva. Vitéz elcsendesedik, s az erdő is elköszön csigás lakójától.

Boldogan hívom főnökömet – aki egy személyben az érintett terület vadászmestere –, hogy jöhet értem.

  • Jó kos? Hol vagy? – tér a lényegre.
  • Talán 76-78 centi. Jó korban van. Mindkét oldalán törött, de nem túl nagy ívű. A Vár-hegyen, a szőlők fölött. Itt egy kőkunyhó. Szóró van egy fél hektáros réten, szélén pedig fakitermelés nyomai. A szügyét érte a lövés: a seb tenyérnyi, de nem látszik komolynak, a szegycsontot nem érintette. Viszont a bal hátsó lába is át van lőve a körme fölött, bokánál. Hetekkel ezelőtti sérülés lehet, már le is fogyott; ezért tudtuk megfogni.
  • Szép munka! Tudom hol vagy. A Zoli szórójánál. Indulok. Bár lehet, hogy a sárban fel sem tudok menni.
  • Hátha sikerül. Ha nem, akkor lehúzom.
  • Pisti! Figyelj! A zsigereket hagyd jól látható helyen, Zoli hadd gondolkozzon, ki járt ott, s mit lőtt!
  • Úgy lesz – kacsintok vissza gondolatban.

Gábor felküzdi az autót. Lefelé menet már a völgyben járunk, amikor eszembe jut, hogy a nagy izgalomban a puskám fönnmaradt. Most nem számít. Visszamegyünk érte. Már csak azért is, nehogy Zoli ilyen hamar megtudja, ki járt ott…

 Mihók István

ui: A fentebb olvasható cikk nyomtatásban is megjelent a Magyar Vadászlap februári, tehát a napokban megjelenő számában! Köszönjük a lap szerkesztőinek, hogy segítettek méltó emléket állítani Vitéz számára, meglepetést okozva ezzel az írás szerzőjének.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.