Beavatás

Régi történet már ez, de örök tanulságokkal szolgál. Álljon hát intő példaként mindenki előtt, aki majd egyszer utánkeresésre adja a fejét… Azon a napon végleg megpecsételődött a sorsunk Somával. Úgy gondolom nagyot léptünk a szamárlétrán fölfelé és onnan már nem volt visszaút.

Sokszor hallottam már, hogy szerencsétlen dolog, ha a hozzá nem értés kitartással párosul. Ez esetben szerencsére másként alakult. Diana egészen biztosan jó kedvében volt és kegyeibe fogadott, mert a kezdeti sok hiba ellenére sikerült terítékre hoznunk az első hajszás vadat.

A történet úgy kezdődött, hogy Péter barátom meghívott egy vadkárelhárító vadászatra. Természetesen velem jött kis vadásztársam Soma is, az akkor már majdnem két éves szálkásszőrű tacskó szuka. Az utánkeresés alapjait már elsajátította, volt már sikeres munkája is, de még csak tanulónak számított, akár a vezetője, vagyis én.
Szép este volt, a nap éppen lebukott a szemközti hegy pereme mögött, amikor elhelyezkedtünk a számunkra kijelölt lesen. A hely nem sok jót ígért, az előttem vonuló vadat szemérmesen elrejtette a nadrágszíj magasságig nőtt dús fű. Nyugodtan hátra dőlhettem, mit sem sejtve arról, hogy még milyen izgalmak várnak rám és Somára.
Kilenc óra felé lövés dörrent a szemben lévő hegyoldalon, majd a sokáig imbolygó lámpafény jelezte, hogy nem a legjobban sikerült. Bár ott lehetnénk segíteni, ábrándoztam.

Ücsörögtünk még Somával egy bő órát, aztán az egyezség szerint tizenegy órára visszasétáltunk a találkozó helyre a terepjáróhoz. Milyen különösen alakul néha az ember sorsa. Péterrel összetalálkozva megtudtam, hogy az egyik vadásztársunk, rálőtt egy süldőre, de a disznó nem maradt helyben, meg kell keresni.
Ez ám a lehetőség, végre bizonyíthatunk! Rögtön felszökött a pulzusom, akárcsak régen az iskolában felelet előtt.  Izgatottan kerestem elő a hátizsákból a hosszú vezetéket, azt csatoltam Soma nyakörvébe. Aztán a rálövés helyére siettünk Péterrel.
Lajos, a sebző és a többi vadászt, már ott vártak a rálövés közelében. Kíváncsiak voltak rá, hogy mihez kezd a kutya. Na ettől nem lettem túl boldog. Szerencsére a keresésben nem akart mindenki rész venni.

Megtekintettem a rálövés környékét, ahol volt pár csepp élénkpiros vér a fűszálakon és kevés kenés egy olajfűz lelógó ágának levelén. A Lajos előremenve mutatta a menekülés irányát, amit már le is ellenőrzött úgy nyolcvan méter hosszan. Szerinte a disznó nem mehetett messzire, jó vért talált. Tapasztalt vadász volt, hittem neki. Éppen jó lesz gyakorlásnak egy ilyen csapa –gondoltam akkor még.
Soma nagyon izgatott volt, én nem különben. Odavezettem a vérhez, megszagolta a helyet, majd farkát billegtetve nagy lendülettel elindult a csapán, én pedig utána. Velem jött Lajos, Péter és még egy vadásztárs. Elég szép különítmény volt mondhatom. Ahhoz képest, hogy nekem kellett volna az eseményeket irányítani, mindenki bóklászott körülöttem, igyekeztek a kutyát megelőzve a vért találni, mutatni. Próbáltam tudomást se venni róluk, pedig csak szépen meg kellett volna kérni őket, hogy maradjanak hátra.

A lövést követően egy kis réten vágott át a süldő, Soma nagy lendülettel követte a nyomot, ami jól kontrollálható volt a fűszálakra kent vérnek köszönhetően. Nem volt túl bőséges vér, de akkor még én is azt gondoltam, hogy tényleg hamarosan dermedten találjuk a kimúlt vadat. Körülbelül százötven métert mehettünk a térdig érő fűben, amikor beértünk egy olajfüzekkel tarkított sűrűbe. Vér erre már nem volt. Egy jól kitaposott váltón haladtunk tovább, majd kissé balra tartva egy sáros földutat kereszteztünk. Az út sarában jól rajzolódott ki egy szarvas nyoma, amit Soma követett. Na tessék, már megint a rohanás. –bosszankodtam. Eközben jobb felől mintha zörgést hallottam volna a bokrok közül.
Visszavezettem a kutyát a rét szélére az utolsó vérhez. Rövid körözgetés, keresgélés után meg is találta a csapa folytatását. Erősen visszafogtam, hogy lassan, megfontoltan keresve haladjon. Ennek meg lett az eredménye. Az olajfüzeknél derékszögben balra, majd jobbra fordulva bebújtunk a bokrok alá. Újra találtam egy kevés vért a váltót szegélyező ágakon, leveleken. Az elsárgult sásleveleken szerencsére jól lehetett látni az élénkvörös cseppeket. Talán ötven méterre a sűrű szélétől, egy nagyobb olajfűz bokor tövében megtaláltam az első sebágyat. Alighanem innen hallottam a zörgést, amit a tovább vonuló disznó okozhatott. Tehát még életben van. – hasított belém a felismerés. Meg kellene állni, ezt olvastam, ezt hallottam az ilyen esetekről. A vadászszenvedély azonban győzött a józanész felett. Lassan haladva tovább követtük.
Valamivel azért már körültekintőbb voltam. Megkértem kísérőimet, hogy maradjanak hátra, mindig csak az utolsó vérig jöjjenek utánunk. Egyedül Lajos jött velem.  Ennek két haszna is volt. Egyrészt könnyen visszataláltunk volna az utolsó vérhez, ha esetleg Soma ismét elvéti az irányt, mert bizony egyre fogyott a vér. Másrészt nyugodtabban tudtunk koncentrálni. Sok helyen már négykézlábra ereszkedve bújtam előre, úgy figyeltem a menekülés jeleit.

Az első sebágyat elhagyva egy ligetes, fiatal akácerdőben követtük a vargabetűket, amiket a disznó rótt előttünk. Vér már alig volt, de találtunk még egy sebágyat. Sajnos onnan is tovább ment a süldő. Eltávolodtunk már vagy öt-hatszáz métert a rálövés helyétől.
Most már biztosan sokan gondolják, hogy ekkora butaságot ugyan hogy lehet tenni, sötét éjszakában űzni magunk előtt egy sebzett disznót? Tudom, tudtam én ezt akkor is, de a vadászláz tovább vitt. És a java még csak akkor következett.
Soma egyre izgatottabban húzott, egy nagyobb bokorhoz érve már nyifogva szaladt volna előre. Nem sok vadat kerestünk még együtt, de ez biztos jele volt annak, hogy a disznó közelébe értünk. A szemből lengedező szellő is enyhe disznószagot hozott felénk. A bokor túloldalán pedig morogva elugrott a sebzett! Utólag már tudom, hogy nem kellett volna, de én elengedtem a kutyát. Biztatni sem kellett, a süldő után vetette magát és mindjárt állóra csaholt, vagyis egy helyben ugatta a disznót.
Mi négyen loholtunk utánuk. Lámpástól, puskástól, mindenestől. Nem volt egyszerű terep. Tele volt gödrökkel, estünk, keltünk a felázott, puha homokos talajon. Űztük a vadat szó szerint. Soma kitartóan hajszázott, de hát a disznó mégiscsak az életéért küzdött, esze ágában sem volt megvárni, hogy a világítva, csörtetve közeledő társaság beérje. Lövésre esély sem volt a sötétben. Még most is rossz bele gondolni, hogy milyen balesetveszélyes volt ez az egész hadművelet, különösen Somára nézve. Úgy éreztem akkor, mintha a harctéren lennénk, ahol szaladunk az ellenség felé. Szerencsétlen disznót űztük magunk előtt vagy egy kilométeren át, dombra fel, völgybe le. Gallyak csaptak az arcunkba, estünk-keltünk, teljesen eláztunk a térdig érő vizes fűben, de csak törtettünk előre. Én már nem is a disznóért futottam. Csak a kutyámat szerettem volna utolérni és biztonságban tudni.
Soma erőn felül teljesített, meg-megállította nekünk a disznót, de csak nem jött a segítség, a megváltó lövés. Végre aztán valahogy sikerült elkapni a fáradt ebet. Még vért is találtam mellette a váltón, ahol éppen a disznó után szaladt volna, ha meg nem fogjuk. Szinte önkívületi állapotban volt.
Na, ott befejeztük a hiábavaló keresést. Gyönyörű látványt nyújtottunk. Mindenki bőrig elázva, piszkosan, leizzadva. Soma, mint egy kis ázott ürge, teljesen kimerülve a majd két órás keresés miatt. Megjelöltem a helyet és a kutyát ölbe véve kikapaszkodtunk a mély völgyből. Már vártak a többiek. Hallgathattam a sok jó tanácsot, ilyen-olyan véleményt…
Eléggé el voltam, szomorodva, mert rengeteg hibát elkövettem, a disznó pedig nem lett meg. Azért némi tanácskozást követően megbeszéltük, hogy reggel folytatjuk a keresést onnan, ahol abbahagytuk. Teljesen elfáradva éjjel fél kettő körül értünk haza. Soma rögtön a helyére feküdt, nem kellett egyikünket sem álomba ringatni.

Reggel négykor, két óra alvás után már talpon voltam. Álmosan készülődtem, nem esett jól felhúzni a belül tiszta víz gumicsizmát. Soma csak a kosarából pislogott. Aztán nyögve, ásítva nyújtózkodott, végül megrázta magát. Nála szertartása van az ébredésnek. Azért vadászruha látványa hamar életre keltette és vakkantva rohant előre az ajtóhoz.
Összesen hárman indultunk szerencsét próbálni. Péter, Lajos és én. Amennyire lehetett megközelítettük autóval a tegnap esti helyet, majd együtt gyalogoltunk vissza az utolsó vérhez. Úgy öt óra felé már ott is voltunk.
Próbáltam minél átgondoltabban cselekedni, elvégre egy utánkeresésnél a legfontosabb dolog a megfontoltság, a nyugalom kellene, hogy legyen. A tegnapi napról pedig ezt nem lehetett elmondani. Mondtam is, hogy én megyek elől. Csak messziről kövessenek. Mindig maradjanak majd az utolsó vérnél, amit jelöljenek is meg a biztonság kedvéért. Aztán majd jelzek, ha közelebb jöhetnek.
Soma kicsit nehezen állt rá a dologra. A tegnap megjelölt váltón elindult ugyan a jó irányba, de először egy friss őznyomra, majd egy másik vad nyomára is letért. Gondolom a friss, intenzív szagok nagyobb ingert keltettek benne. Visszaballagtam vele a jelöléshez és megmutattam neki a süldő nyomát, meg a vért. Mindkettőt megszagolta. A csülök lenyomatával hosszabban elidőzött. Többször beleszippantott, majd nagyot prüszkölve elindult. Orrát mélyen tartva, megfontoltan haladt. Látszott, hogy nagyon koncentrál.
– Ezt már szeretem. Gyerünk kiskutyám! Keresd! – biztattam. Nem messze, egy keresztváltón találtunk is egy kevés vért. A kutya kezdett belemelegedni a dologba, egy dombtető felé kanyarodva haladtunk a kitaposott váltón. Eléggé bíztam a dologban, mert a felázott talajon az elmosódott vércseppek mellett több helyen jól kivehetően ott volt a süldő nyoma is.
Nem is foglalkoztam tovább senkivel, csak a csapára koncentráltam. A dombtetőre felérve az akácsarjak között találtunk egy sebágyszerű helyet. Nem volt igazi fekvés, inkább úgy tűnt, mintha leült volna a disznó pihenni. Ezt követően egy mély árokba ereszkedetünk le. Kiszáradt vadszőlőindák és csipkebokrok között bujkálva araszoltunk immár visszafelé, abba az irányba, amerről jöttünk. A puska folyton elakadt valamiben, nehezen haladtam nagyon. Ki is ürítettem inkább, nehogy véletlenül valahová beakadva elsüljön a fegyver. Vért erre felé már nem tudtam felfedezni, pedig nagyon figyeltem. Az egyetlen támpontot az itt-ott látható csülöknyomok adták, na meg Soma orra. A völgyfenékre az eső lemosta a homokos talajt, ez sokat segített, bár a sárban rengeteg egyéb friss vadnyomot is találtunk. A kutyát szerencsére ezek a dolgok nem zökkentették ki.  Sem a korábban arra haladó malacos koca, sem a szarvasok nyomai nem zavarták össze.
A süldő jól eltávolodott az este megjelölt helytől. A rálövéstől pedig már talán két kilométert is megtett. Nagy félkörívet leírva keresztezte a tegnapi nyomát, főként lejtőn lefelé haladtunk a nyomát követve. Igazi elfekvésre alkalmas sűrű nem volt a közelben, keresnie kellett a lehetőséget, ahol mégis valamennyi nyugalomra talál. A völgyfenéken egy kis forráshoz igyekezett, ahol dagonyázott. A fákra kent sár alapján látszott, hogy merre távozott a hűsítő sárfürdőből. Soma pontosan ezt az irányt követte. Ekkor már nagyon bíztam a sikerben.
Onnan a disznó nekivágott egy meredek oldalnak. Itt-ott még látszott a friss nyoma a sárban. Nem volt könnyű helyzet. Soma hol jobbra, hol balra kanyarodott le a váltóról. Folyton ellenőrizte az irányt. Valószínű a sebzett is ténferegve haladt ezen a szakaszon. Talán nehezére esett a felfelé kapaszkodás. Végre a tetőre értünk. Ritka, középkorú akácerdőben jártunk, csak egy néhány négyzetméter kiterjedésű fagyal bokor tűnt ki balkéz felől. Soma éppen arra fordult.  Az egész olyan mintha most történne.

Ahogy közeledünk, hirtelen vagy harminc méterre felugrik a süldő a bokorból és lerohan jobbra a völgybe. Somát lecsatolom a vezetékről. – Gyerünk, fogd meg! – morogva utána rohan. Betöltöm gyorsan a puskát is. A többiek vagy kétszáz méterre lemaradva mögöttünk, velük nem kell törődni.
Ezen a részen egymást váltogatják a kisebb tetők és völgyek, de elég messze lehet látni a ritkán álló fák között. Hallom, hogy Soma ugatva állítja a disznót a völgyben, az meg-megáll neki, de távolodnak tőlem. Okulva a múltkori ilyen esetből nagyon óvatosan, csendben, de lehetőleg gyorsan igyekszem utánuk egy kitaposott ösvényen. Csurom víz minden a harmattól, de legalább halkan lehet járni. A tetőre felérve meg is látom a disznót úgy nyolcvan méterre, ahogy elfelé kocog, Soma vágtat utána és már el is tűnnek az él mögött. Lőni nem lehet.
A következő púpra felérve ebem jön vissza izgatottan felém, mintegy kérve, hogy jöjjek már. Előre küldöm, újra felcseng az éles, elszánt csaholás. Megint föl, majd ismét le. Végre az egyik tetőre felérve látom, hogy a süldő szemben a másik dombon leül a nagy fűben, Soma épp akkor ér oda hozzá és már mennek is tovább, de a domb mögött egy helyből hallom az ugatást. A szelem jó, éreztem a jellegzetes disznószagot is. Gyerünk utánuk! A tetőt balról megkerülöm és próbálok jó helyzetbe kerülni. Fontos, hogy jó széllel és csendben, észrevétlenül érjek a közelükbe, másként könnyen megeshet, hogy csak elugrasztom a disznót. Kidugom a fejem a dombél mögül, éppen akkor szalad le a süldő jobbra egy meredek váltón, tőlem vagy tíz méterre. A kutya morogva utána veti magát. Gyorsan lecsatolom a távcsövet, hogy tudjak majd kapásból lőni, de közben Soma már rohan vissza a váltón, utána a felborzolt sörtéjű vaddisznó. Tőlem másfél méterre ugrik elő, a távcsövet csak leejtem a fűbe, a puskát már nincs is idő felemelni, csípőből odalövök, a disznó összeszakad, majdnem elérem a puskacsővel. Soma ráfog a hátsólábára és tépi, rázza. A süldő is kapál még a lábaival, kezd lefelé csúszni a szakadékos völgy felé, fültövön lövöm, erre elcsendesedik. Csak Soma csaholja, tépi teljes átéléssel. Zeng az erdő. Még meg is kell fognom a kimúlt disznó első lábát, nehogy lehúzza a gödörbe.
Huh, de gyorsan történt minden. Letérdelek Soma mellé, simogatom, dicsérem, amíg a többiek odaérnek. Csurom víz, de csak tépi, ugatja kitartóan a zsákmányt, számára most nem létezik más a világon. Számomra sem.

Átadom a töretet, a kis vérbe mártott akácgallyat az odaérkező Lajosnak, ő letör belőle egy kis darabot és visszaadja a kutyának. Büszkén veszem át és tűzöm Soma nyakörvére. Együtt örülünk a disznónak. Sikerült helyrehoztuk a tegnapi hibánkat.
Na nézzük! Hol volt megsebezve? Egy lövés a füle alatt, egy a lapockán. Ez mindkettő tőlem származik. A harmadik hol lehet? Végig tapogatom a disznót. Istenem, jobb oldalon, a csánk fölött hátul! Éppen csak kilyukasztotta a bőrt, meg kicsit a húst!
Bátran mondhatom, hogy ez volt a legnagyobb vadászélményem eddig. Nem adnám akár mekkora kanért sem, pedig ez csak egy kis ötven kilós kansüldő és még csak nem is az enyém.

Képek:

2 thoughts on “Beavatás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .