Borúra derű

Ideiglenesen lementem a virtuális világ térképéről, de újra itt vagyok. Lekötött az Erdő, ugyanis a májusi viharkár nyomán leborult mintegy 50 hektáron keletkezett erdőfelújítási kötelezettségünk, így közel 500.000 db csemetét ültettünk el az elmúlt hetekben, sokszor olyan helyeken – mint például a Deákkút-völgy Erdőbényén, vagy a Dobrai-rét Simán -, ahol normális madár nem jár.
Közben beleszaladtunk zsinórban három olyan vezetékmunkába, amit határproblémák miatt nem tudtunk befejezni: először 2100 m-nél állta utunkat északi szomszédunk határa, ami azért volt bosszantó, mert néhány száz hasoncsúszós métert is megtettünk, hiába. A második csak csuszalövés lehetett, de 1100 méter után kellemetlen, ha a szomszéd nem ad engedélyt a vadászterületére fegyverrel és kutyával történő belépésre. A harmadik eset pedig szinte biztos sikerrel kecsegtetett, ugyanis magas, a beleket is érő comblövés volt a gyanú, de pár száz méter után egy enyhe infarktust lábon kihordva vettem tudomásul, hogy nem mehetek tovább. Itt jutott eszembe, az a mondás, hogy “akinek nincs elég baja, az vegyen lovat, aki meg meg akar tanulni káromkodni, az vegyen kecskét”, és mindjárt ki is egészítettem magamban azzal, hogy “vagy kezdjen el utánkeresni”.

Na de hogyan jöhetne a derű, ha nincs ború? Hajtásban sebzett disznót követtünk, nyaklövés-gyanúval, mikor a vadszedő emberek keveredtek elénk, és már éppen kezdtem bosszankodni, hogy Vitéz rájuk figyel, mikor mintegy 6 m-re tőlünk felugrott egy széles hátú szürke disznó. Ekkor fogtam fel, hogy Vitéz a disznót jelezte. Hajszára engedtem, és közelebbről vizsgálva a vackot durva kanszag csapta meg az orrom, de már hallottam is kutyám állóra csaholását. Megvan! Reméltem. Gyorsan átgondoltam, mit tanított az öreg Karak a kis Vuknak a vadászatról, és igyekeztem a sűrűben óvatosan, a “sóhajtásnál is halkabban”, a szélirányra figyelve feléjük lopakodni, de elkéstem! Újabb hajsza, újabb rövid állítás, majd idegölő várakozás, mert se ugatás, se GPS-jel. Felmásztam a távolodásuk irányában útba eső legmagasabb hegyre, a mádi Hollósra, és vártam. Semmi. Már jócskán besötétedett, mikor a vadászház felé tartva a műholdas ketyere segítségével, 4,5 km-re a jel elvesztésétől rátaláltam a kimerült, reszkető kutyára. Igyekeztem feleleveníteni a bárnai utánkereső nyílt napon Takács Zsolt mentőtiszttől hallottakat, mit is kell tenni a kutya sérülése esetén, de szerencsére Vitéznek látható sérülése nem volt.

Másnap hűvös, őszi eső, – az a ruha alá bebújó fajta – fogadott a Zemplénben, úgyhogy rendes emberek módjára törkölyszaggal kezdtünk első munkánkhoz: rövid vezetékmunkával találtunk egy óriási – másfél mázsás – kocát, amiről fényképezőgépem és ruhám tökéletes elázása miatt nem sikerült csak egy – gyakorlatilag használhatatlan – képet készítenem. Aztán – a sebzéshez képest – igen hosszú, Szutorcsik Dáviddal és Basájával közös munkával előszedtünk egy combos-beles süldőt. Itt csak annyi érdekesség volt, hogy a második sebágy után nem találtunk vért, pedig igen közelről kellett nézni a talajt, mert azon a helyen a vaddisznó is hason csúszva és sírva közlekedik…

A következő hajtásnapon a Cserháton virradt ránk a hajnal. Bemelegítésnek rövid vezetékmunkával találtunk egy gímtehenet, majd majdnem ugyanilyen gyorsan elvesztettünk egy vélhetően láblövött süldőt, ugyanis sietnünk kellett tovább, nem volt idő aprólékosabban újra kezdeni. Ezután asszisztáltunk a kis Darázsnak első sikeres munkájához, ahol rövid, vér nélküli vezetékmunkával dermedt, gyönyörű kanhoz vezette gazdáját.

Ebéd helyett elkezdett másfél kilométeres vezetékmunkánkat másik vérnyom keresztezte, így az első láblövött disznó keresése közben – kikapcsolódásképpen – fogtunk egy comblövött malackát: a dagonyából – ahol utolértük – már nem tudott kikelni…

Folytattuk az eredeti nyom követését, és újabb 500 m után Vitéz ugyanúgy jelezte a valószínűleg már minket figyelő sebzett vadat, mint a vadszedős kant. Már vettem is le róla nyaklót, vállamról a puskát és élesítettem: kutyám rákerült egy szederrel befutott és kidőlt őskökénybokorra, és úgy állt, mint a vizsla. De hiába meresztettem a szemem odalopakodva, nem láttam, hogy mit kell látni, mert olyan sötét volt ott, mint a varjú seggiben. Ekkor fogyott el a röfi türelme, és a bokor túloldalán kiugrott. Másodpercek teltek csak el, mikor Vitéz már meg is állította a völgyben. Százötven méterre sem voltak, de egyiküket sem láttam. Újabb hajsza, újabb állítás, aztán megint hajsza. Hamar 700 m-esre nőtt köztünk a távolság, a cserháti meredek kifogott rajtam. Már a fülemen is szedtem a levegőt, de az oxigén kevés volt; másfél km-es újabb loholás, de az eredeti hazájába, a hajtott sűrűbe visszatért vad és a sok vérnyom és zsiger között le tudta rázni kutyámat. Minimum két kilót fogytam aznap, úgyhogy le a kalappal a Cserháton nap mint nap szolgálatot teljesítő erdész és vadász kollégák előtt!

A megtalált vadnak zúgjon örökké az erdő odaát!

Mihók István

1 thought on “Borúra derű

  1. Csak annyit kommentelnék, hogy nem gondoltam volna azt, hogy a szomszéd nem enged be a vadászterületére sebzett vad után, hiszen a csapból is a “vadászetika” folyik, amire igen büszke mindenki,addig amíg nem kell azt betartani. Ezt én dupla gyalázatnak gondolom. Egyrészt a sebzett vad elvesztése miatt, de a legnagyobb gyalázatnak azt tartom, hogy nyíltan megtagadni vadásztársunktól a segítséget abban, hogy birtokba vegye sebzett vadját.
    Kíváncsi lennék a “szomszédok” indokára, amivel a keresést megtiltották.

    Még annyi, hogy megemelem a kalapom az utánkeresők előtt.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .