– Gyere Darázs, csípjük meg! – így indultunk az aszfaltúton átváltó, vérző vaddisznó nyomán. Még este sebezték a nagynak tűnő, magányos kant, s aztán véletlenül akadtak az úton átvezető nyomára, ahol vér igazolta a találatot. Persze a keresés már reggelre maradt.
Miután leparkoltunk és a sebzőt eligazítottam a továbbiakat illetően, Darázst a megjelölt helyre vezettem. Szólnom se kellett, értelemszerűen kanyarodott a csapára, ahogy kereszteztük azt, és neki indultunk az emelkedő domboldalnak. Dús vegetációban, magasra nőt aljnövényzetű akácosban indult a keresés. A csalán és lágyszárú társai nyakig érő sűrűséget alkottak. Ez – bár nem volt túl kellemes – segítette a munkánkat, hiszen így könnyen észrevehetőek voltak a kezdetben még sűrűn mutatkozó kenések. Az első kaptatót megmászva egy laposabb részhez értünk, ahol kiterjedt dagonya került az utunkba. Onnan jó néhány váltó kínált további menekülési lehetőséget. Folytatás