Első dámbikánk

Mióta a kis utánkereső csapatunkat megalapítottuk ez volt az első igazi utánkeresésünk, ami ennek keretében zajlott. Na, nem mintha azóta nem lett volna munkánk szép számmal, de ez egy igazi közös “produkció” volt. Pont ahogy terveztük annak idején a csapat működését.
Jött egy hívás, de a hívott vérebes, Zsuzsa épp nem ért rá, viszont két telefonhívással később a segítségre szoruló telefonáló már a legközelebbi, arra a feladatra alkalmas kutyavezetővel egyeztethetett a keresésről.
A telefonban elmondottak alapján, a sebzett dámbika a lövést egy roggyanással jelezte, de a rálövésnél semmi találatra utaló jelet nem leltek, így egy reményteljes, jó képességű tacskóval tettek próbát a bika kézre kerítésére. A dolog jól is indult, a tacsi még vért is talált a rálövéstől nem messze, ám a dolog a továbbiakban vér hiányában elakadt. Hogy a bajok tetőződjenek a tacskó egy óvatlan pillanatban vezetékestől meglógott. Ez minden kutyavezető legrosszabb rémálma.

Ilyen előzményeket követően érkeztünk a helyszínre Soma kutyámmal és Endrével, aki magával hozta fiatal hannoveri szukáját, Arinát is, hogy legyen módja a gyakorlásra.

A helyszínen kellemes meglepetések fogadtak. Egyrészt részletesen megismerhettük a sebzés körülményeit,  rálövés helyét is korrekt módon megmutatták, ami egy akác fiatalosban volt, másrészt még a távolabb megtalált vércseppek is meg voltak jelölve. Azért valljuk be, ez nem mindig van így, pedig sok időt megspórol az ember ezzel.

 A kezdés lehetőségét átengedtem Arinának, mert amikor csak mód van rá, igyekszünk a csapat fiatalabb kutyáit trenírozni. Somával mi kontroll kutyaként terveztünk részt venni a munkában. Nem is indultunk, csak mikor már Endre és Ari eltávolodtak kissé a rálövés környékétől.
Ami mindjárt az elején nagyon érdekes volt, hogy érkezésünkkor javában barcogott egy dámbika a rálövés közelében. Talán nyolcvan méterre lehetett. A két kutya már akkor izgatottan figyelte, mert a szél is onnan húzott felénk, de a csapa nem arra indult.
Soma a rálövés helyén némi keresgélést követően fehér golyóvágta szőrszálakat talált, majd a környékbeli akáchajtásokat megszimatolva elindult a barcogó bika irányába. Láthatóan ideges volt a még soha nem hallott hangoktól. Kicsit biztatni is kellett, hogy talán foglalkozzon inkább a kereséssel, de lehet, hogy ő már akkor többet tudott, mint mi…
A csapázás kezdetén a barcogó bikához képest elfelé, a domboldalon felfelé haladtunk. A bikától távolodva megtettünk egy nagyjából száz méteres félkörívet, mire a reggel megtalált vércseppekhez értünk. De a néhány cseppen kívül semmi egyéb csapajel nem akadt. Soma innen átvette a keresést. Rettentő magabiztossággal tett meg egy újabb félkört, épp arra, amerre reggel is tartott a másik tacskó. Csakhogy mi a sok szövevényes váltóhálózaton keresztül visszakanyarodtunk a rálövés helye felé. Sőt mi több, épp ott mentünk el, ahol a vágott szőrt mutatta kiskutyám. Majd tovább haladt a korábban ott barcogó bika irányába. Persze ekkorra az már a beszélgetésünk zajára elhallgatott.
Ebből mi lesz? A bika visszajött volna a barcogó helyére a lövés után?
Na, de egy dolog a fontos, száz esetből legalább kilencvenkilencszer Somának van igaza, tehát kétkedni okom nem lehetett.
Rétegvonal mentén haladtunk a kis völgy oldalán, csupa kitaposott váltón, egy szikra vér felfedezése nélkül. Soma ugyan időről időre megállt és orrát jelentőség teljesen az avarba fúrta, vagy épp egy belógó fűszálat mért végig a műszerrel, de én semmi biztatót nem láttam. Vagy hatszáz méternél tartottunk már, amikor kikanyarodtunk egy végtelennek tetsző feltárcsázott földterületre. Na, mondom, itt aztán mehetünk. Dám nyomok sokasága minden felé, felkötheted a gatyát Soma. De ő nem csinált ebből ügyet, és csakhamar felismertem a többitől elkülönülő friss dám csapát, amit követett. A sebzett egy idő után meggondolta magát, mert háromszáz métert megtéve a nyílt területen visszakanyarodott a völgyben húzódó akácosba. Lassan ereszkedtünk lefelé a sűrűben, amikor nagy zörgéssel felkelt előttünk egy bika. Vér ugyan az eddig megtett egy kilométeres szakaszon nem volt, de nem lehetett más, mint a keresett, így Somát hajszára engedtem. Hogy mennyire igazam volt, azt következő másodpercben megpillantott pici friss vércsepp igazolta.
Ari és Endre sajnos kicsit lemaradt, mert a véreb sziszifuszibb munkával, lassabban haladt utánunk. Végre odaértek és Endre is hajszára küldte a vérebet, de ez lett volna az első hajszája, nem igazán értette még, hogy  mit kell tennie, el is keveredett valahol. Sebaj, majd belejön még.
Soma közben elkocogott a bika után, futva követtem, de csak az itt-ott felcsillanó vércseppek és a felvágott avar segített. Már attól kezdtem tartani, hogy nem érem utol őket, amikor megjelent a kutyám. Mondhatnám, hogy nem jól hajszázik, mert sokszor csak távolról követi a vadat, vagy épp vissza is jön, de nekem ez így, nyomkövető segítsége nélkül aranyat ér. Néha már az az érzésem, hogy ebben a részéről tudatosság van. Rá is tettem újra a hámot és futó lépésben követtük a bikát mintegy ötszáz méteren keresztül. Hogy a kitérők, cikk-cakkok ellenére jó nyomon vagyunk, azt a ritkán virító friss vércseppek igazolták.
Ahogy kiértünk az erdőtag túloldalán, meg is pillantottam az előttünk kocogó bika agancsát eltűnni a horizonton. Nem volt messzebb százötven méternél, de lövésről szó sem lehetett. Somát újra hajszára engedtem, majd vezetéket, hámot eldobva futásnak eredtem én is.
A következő völgyben már felhangzott addigra az állóra csaholás, aminél szebbet aligha hallhat kutyavezető. Ám a bika becserkelése elsőre nem sikerült, de az események innentől felgyorsultak.
A száraz ággal terített, sűrű aljú szálasban hiába próbáljuk Endrével bekeríteni a sebzettet, még meglátni sem sikerül, pedig Soma igencsak mutatná, hol nézzem. Oda- odajön hozzám, hogy menjek már. A bika kereket old.
Ekkor Soma olyan tulajdonságáról tesz bizonyságot, amire eddig még nem volt példa. Vezeték nélkül vezet. Előttem halad, de folyton figyel, hogy jövök-e, s közben mutatja a vércseppeket, vezet a bika után. Kiérünk egy újabb vetésre, nagy vargabetűvel egy régebbi tarvágás felé vesszük az irányt. A domb pereméig vezet Soma, aztán ott hagy. Lent a sűrű alján a szálasban barcog egy bika. A mi bikánk lenne? Hihetetlennek tűnik, de mire ezt végig gondolom, Soma már lent csaholja.
Tehát a mi bikánk az. Futok feléjük, Soma elhallgat, kijön a sűrű szélére, figyel felém, majd akár egy vizsla csendben áll valamit. Akárhogy meresztem a szemem, nem látom a sebzettet. Lépek még egyet, mire elugrik a keresett bika, csak a farát látom egy pillanatra. Soma utána, nyifogva hajszolja. Még annyit látok, hogy Soma és a bika között egy nyúl veti keresztül magát. Hogy az is mit akart? De Soma most csak a bikát látja, pedig majdhogynem nekiszalad a nyúlnak.
Szerencsére hamar megállnak, egy helyből hallom ismét az ugatást. Sikerül is becserkelni őket vagy hetven méterre, és gyors egymásutánban kettőt rálövök az elfelé lépegető bikára. Sajnos az ágak szövevénye elviszi mindkét lövedéket.
Újabb hajsza következik, és végig futjuk ezt a kereszt völgyet oda-vissza, mire a vad ismét megállapodik. Közben valahonnan még két tarvad is közénk keveredik, de kiskutyám már olyan transzban van, hogy a hétfejű sárkány se igen vonná el a figyelmét.
Szerencsére már a szálasban próbál a bogáncsként ragadó kutyától szabadulni a bika. Szinte lábujjhegyen próbálom lopni a távolságot, de félek, hogy meglát a bika, így a földre ülve várom a megfelelő alkalmat, miközben a kellő nyiladékot keresem a lövéshez. Na most talán, durr- durr, szól a két gyors lövésem. És végre a bika megrogy, de ahelyett, hogy összeesne, iszonyú vágtával elrohan vissza, amerről jöttünk. Hát ezt nem hiszem el.
Ott vannak ismét, ahol barcogni hallottam az előbb. Beáll egy kefe sűrű akácosba, ott forognak. Körbe járom, hogy honnan közelítsek, de addigra meg elhallgat Soma. Hogy az a… Mindegy, belemegyek a sűrűbe, ropog a bika, Soma vakkant, aztán csend. Közben vért találok, és ismét megjelenik Soma. Endre is beér.
Somát biztatom, hogy vezessen, ez a bika nem veszhet el, ez a miénk lesz, érzem. Nem is teketóriázik, kivisz a sűrűből, keresztül az iménti tarvágás alján, ki egy szántóra, át a következő sűrűbe, ahol megáll ismét vizsla módjára. Látom, borzolja a szőrét, de mire odaérnék, hogy megnézzem mi az, kitolat, és a kökényest megkerülve megy tovább. Ki tudja, talán disznó feküdt benne.
Minden esetre a kökényen túli szántóföld szélén ismét egy dám friss nyomán vagyunk, jól látom a sárban. Legalább egy vércsepp lehetne valahol ismét, de nincs. Helyette nagy balos visszatörés következik, és a dűlőúton végig menve bekanyarodunk egy dióerdőbe. Soma eddig várt rám, most ismét nagyobb tempóra vált, és eltűnik. Óráknak tűnnek azok a percek, amik ilyenkor eltelnek. De sokat mégse kell várni, hogy ismét ugatást halljak a távolból. A szél ideális, kisietek az erdő széli földútra és pár száz méternyi futás után ismét a közelükben vagyok. Sajnos olyan sűrű az út menti növényzet, hogy nem lehet belátni a már csak ötven méterre ugató Somához. Nyiladékot próbálok keresni, vagy legalább egy vadváltót, ahol bebújhatok. Közben Endre is beér, hang nélkül mutogatva megegyezünk, hogy két irányból menyünk feléjük, hátha egymásra sikerül mozdítani a vadat. Endre felől kisvártatva lövés csattan, de ismét elrobajlik a bika. Ez már hihetetlen, de most is egy sűrűben állt, nem talált utat magának a lövedék. Soma azért nem adja fel, csaholva követi a sebzettet, egy pillanatra látom is őket, ahogy átszaladnak a következő erdőfoltba. Mire odaérnék, onnan is kimennek, keresztül egy szántón, be egy sűrű akác, olajfa elegybe. Szerencsére ezt kísérőink meglátják, így azonnal megvan az irány. Soma már nem ugat, gondolom spórol az erővel, de az is lehet, hogy átértek a dombtetőn, azért nem hallani. Bár amilyen meredek? Hogy ment ezen fel a beteg bika? Utánuk igyekszek, ahogy lehet, de nehezen haladok a sok marasztaló tüske között. Már majdnem felérek, amikor az én drága kiskutyám erőt vesz magán, és vakkant párat. Majdnem alattam vannak. Hang nélkül úgyse érek a közelükbe, hát szóval biztatom, hogy jövök, tartson ki, és ugasson. Egészen feléled, és sikerül behatárolni, hogy merre vannak. Gyorsan körbe veszik őket alulról is, én meg próbálok közelíteni feléjük föntről. Somát már látom is, hogy vagy tíz méterre előttem egy irányba nézve ugat. A távolság fogy, de a bikát még mindig nem látom, nyolc méter, semmi, hét, hat, ott az agancs, a nyaka, háta, mindjárt feláll, durr.
Na, ez meg van. A hasán volt egy horzslövés, sárosan, piszkosan. Azért barcogott még ez, nem nagyon vette fel a sebét. Az én negyedik lövésem az egyik hátsó lábát törte, az kellett, ahhoz, hogy utolérjük végre, és megváltsuk a szenvedéstől. Így is hét kilométeren át űztük.
Nagy volt az öröm, hogy a bika terítékre került, mivel a sebző első dámbikája volt. Azonmód ünnepélyesen fel is lett avatva.
És hogy minden jól végződjön, a két elkallódott kutya is előkerült.

2 Responses to Első dámbikánk

  1. szabo sandor szerint:

    izgalmas es elmenyekben gazdag utankereses volt gratulalok nektek es a kis tacskonak is . tisztelet a vadnak es udv a vadasznak. szeretnem meg koszonni a beszamolot elvezetes volt,ugy ereztem magam mintha ott lettem volna.nagyvarad melet vadorkodom egy ideje es erdekel az utankereses.nalunk meg gyerek cipoben jar.nekem is van egy keverek jagdom akivel volt mar par utankeresesunk ami sikerel vegzodot es felemelo erzes volt.vadasz udv,szabo sandor.

    • Horváth Dániel szerint:

      Szia Sándor!
      Köszönjük szépen, jól esnek a szavaid. Látogasd továbbra is az oldalunkat, mert igyekszünk majd folyamatosan megtölteni az utánkereséshez kapcsolódó hírekkel, élményekkel és képekkel.
      A továbbiakban pedig kívánunk neked sok eredményes utánkeresést!
      Vadászüdvözlettel: Horváth Dániel

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.