Gerinctüske lövések

Sejtelmes holdfény, dús téli szőr, hosszú gerincsörték. Könnyen becsapják a vadászt. Gyakoriak ilyenkor a gerinc és ami rossz, a gerinctüske lövések. A lövésre a disznó elvágódik, elcsendesedik, a vadász megnyugszik, puskát leteszi, kényelmesen leballag a vadhoz, hogy birtokba vegye, de mire odaér, annak csak hűlt helyét találja. Máskor meg az eleső vad kapálódzik, rugdalódzik.  – Majdcsak elcsendesedik. Na, mindjárt abba hagyja – gondoljuk,  aztán meg döbbenten, szinte lefagyva nézi az ember, ahogy lassan lábra kap, hogy egy pillanat múlva eltűnjön a szemünk elől. Lőjük hát a disznót, ha még mozog! Megkíméljük a vadat a felesleges szenvedéstől és magunkat a bizonytalan kimenetelű utánkereséstől.

Hirtelen egymásutánban két ilyen esetem is volt most. Az első egy süldő volt. A lövésre tűzben rogyott, és egészen addig úgy tűnt, hogy kimúlt, amíg a vadász szemmel tartotta. Mire a szóróig ért, a disznó kereket oldott, de olyan csendben és észrevétlenül, hogy még csak azt sem lehetett tudni, hogy merre tűnt el az éjszakai erdőben. A rálövés helyén se szőr, se vér, de a találat nyilvánvaló volt, így tettünk egy kísérletet. Soma a szóró tanulmányozása után, ahol az éjjel még egyéb disznók is jártak, kiválasztotta magának az irányt és jó tempóban elindult. Vér, vagy valami biztató jel egy szál se, de gondoltam ő biztos tudja, mit akar. Hatalmas félkört leírva megkerültük a szórót és nekivágtunk a hegyoldalnak. Sűrűbb részekre be, tisztásokra ki, szóró mellett el, de semmi biztató jel továbbra sem. Már a visszafordulás gondolata kezdett foglalkoztatni, de Soma olyan jól ment, látszott, hogy nagyon követ valamit, mégpedig egy bizonyos vadat. Két kilométernél tartottunk, amikor egy fenyőfa tövében friss vacokra akadtunk. Körülötte szétrúgva föld, mintha csak most ugrott volna ki belőle a disznó. Soma is izgatott lett.  Tanakodtam mi legyen, de közben vizsgálat alá vetettem a vackot és környékét. Nem hiába. Egy falevélen pici pirosló vércsepp ütötte meg a szemem. Somát hajszára engedtem. Gyorsan eltávolodott, és pár perc múlva felcsendült a vadat űző ugatása. Jól lehetett érezni a disznószagot is a nyomukban. Nagy bizakodva követtem őket, de a távolság sehogy sem akart fogyni, a disznó a legmeredekebb hegyoldalakat célozta meg, hogy aztán a hatalmas kövekkel terített lejtőkön tegyen próbára bennünket. Hiába űztük kitartóan, öt kilométeren át, végül csak lerázta Somát, aki a rövid lábaival a hihetetlenül kemény terepen alulmaradt. A végén már látszott, hogy teljesen kilátástalan a dolog, csalódottan próbáltam Somát elkapni, de ő maga is belátta, hogy a négy egészséges lábbal futó disznóval nem fog bírni és visszafordult hozzám. Azért, hogy kis öröm is legyen az ürömben, legalább találtam egy teljesen ép tavalyi agancsot.

 

A sikertelen hajszás keresés nyomvonala, alul fűszerezve a Soma által bejárt domborzattal és a sebességével

Még ki se pihentük a nagy futkározást, este újabb hívás érkezett. Ez a másik disznó is elvágódott a lövésre, de aztán nagy vergődéssel elment a helyszínről. Szintén gerinctüske gyanús volt, de a kezdetben bőségesnek mutatkozó vérnyom biztatónak tűnt, így egy kis reményteljes tacskóval tettek próbát, hátha megkerül a disznó. A csapázás jól is ment egy ideig, a fiatal tacskó szépen követte a csapát, de aztán elfáradt a kiskutya, nagy feladat volt ez még neki.

Somával felajánlottuk a segítségünket, és onnan folytattuk a dolgot, ahol abbahagyták. A vér már csak ritkán cseppent, a bal oldali magas kenések is elfogytak lassan, de Somának ez nem jelentett problémát. Egy jókora tisztáson keresztülvágva beértünk egy tölgyesbe. A disznó egy erdei úton balra kanyarodott, majd a sűrűbb részeket vette célba. Egy-egy vércsepp mindig igazolta, hogy Soma nem véletlenül vezet arra, amerre megyünk. Aztán hirtelen megállt és lég szimatolni kezdett. Na, mondom ez itt lesz valahol, de nem. Tettünk egy tiszteletkört, majd megtaláltam a sebágyat. Nemrég hagyhatta el a disznó, biztos azt érezte Soma. Néhány kanyar után ismét egy útra értünk, ahol cselesen haladt egy kicsit a sebzett, majd balra a fákon túl úgy ötven méterre bebújt egy kiszáradt tó sűrű nádasába. Jó sok vért kent a sűrűn álló nádszálakra. Soma minden áron be akart menni, négy lábát megvetve, feszülten figyelt előre. Megjelöltem a helyet és a sötétre való tekintettel a kutyát ölbe véve szép csendben visszavonultunk. Elég volt ennyi, így is 1300 métert jöttünk.

Gondoltam a nádast még megkerüljük, hogy kiváltott-e a disznó, de a sűrű miatt erre nem volt lehetőség. Közben Soma rettenetesen fészkelődni kezdett a karomban, és nagyon szimatolt vállam felett a hátam felé. Na, mondom arra még elnézünk, hátha ott a kimúlt vad. Hát majd’ ráléptünk egy bamba, de egészséges süldőre. Soma tisztára bezsongott, minden áron meg akarta fogni, de persze erről szó sem lehetett.

Rövid tanácskozást követően megegyeztünk, hogy reggel a nádastól folytatjuk a csapázást. Így is történt. A hajnal első fényei már ott értek bennünket.

Aggasztóan sűrű volt a nád, ezért reméltem, hogy a disznó az éjjel kimúlt. Somáról a hámot levéve beengedtem a szűk nádfolyosón, majd én is utána bújtam. Mindig lenyűgöz az az intelligencia, amivel az ilyen helyzeteket kezeli. Míg a hám rajta van, keményen belefeszülve, szinte rohanna be a nádba, de így szabadon szép lassan, szinte lábujjhegyen óvatoskodik előre. Persze ő csak gyorsabban halad, gyorsan lemaradok. Szerencsére ez a három méter magas, sűrű nád csak úgy harminc méter széles, utána már csak derékig, mellig ér a növényzet. Mire átvergődök, Soma meg is találja a disznót, de az ugatásából hallom, hogy az még él. Feléjük veszem az irányt és hamar meg is látom a felém tartó disznót. A nagy sietségben háromszor is sikerül elhibázni, ahogy settenkedik a nádban. Pedig harmadjára már elég közel is volt. Ezt persze nem állja, elvágtat. Soma a nyomában, és megkezdődik a hajsza, amit megspórolhattam volna egy jól irányzott első lövéssel.

A szél se nagyon segít, folyton változik az iránya, és persze mindig a disznó felé fúj. Az laza kocogással lassan menekül, Soma megy ugatva utána. Nyomom őket magam előtt a rossz szél miatt. Végre szálerdőbe érünk, a ritkább részeken fokozatosan alájuk kerülök, így a szél már rendben van. Ám a disznó nem akar megállni. A távolság folyton hatvan-nyolcvan méter körül van. Közben egy jó másfél mázsás kant ugrasztunk fel reggeli pihenőjéből. Hogy ez is ilyenkor kerül az ember elé…

Azért nagy csendben lopakodva sikerül lopni a távolságot, ami fogy is lassan. Már kétszer meg is pillantottam a disznót, ahogy lépeget előre, Soma a sarkában, akár egy kis bogáncs. Lassan balra a völgy felé kanyarodnak. Épp egy jól kijárt váltó kínálja magát arra, azon előre futok, és már látom is, ahogy jobbról közelít a disznó, ahogy kilép a kis nyiladékra elém, gyorsan oldalba lövöm. Azonnal összeesik, félig beszorul egy kidőlt fa alá, de még nagyon rugdos. Soma elkapja a hátsó lábát, azzal birkózik, én meg mellé lépek és a szívébe szúrva véget vetek a haláltusának. Talán erre már nincs is szükség, jól sikerült meglőni a nyolcvan kiló körüli emsét.

A marján ott a 30-06-os által ütött pici lyuk, de a másik oldalon fél ökölnyit szakított a lövedék a hátából. Azért vérzett ez a gerinctüske lövésekhez mérten elég jól. Persze ez csöppet sem akadályozta a mozgásban, így lett másfél kilométer a hajsza.

És a csapázás nyomvonala

4 thoughts on “Gerinctüske lövések

Hozzászólás a(z) Horváth Dániel bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .