Elérkezett a hajtások, terelések ideje, és ez okból úgy gondoltuk érdemes néhány gondolatot megosztani ezzel kapcsolatosan. Természetesen az utánkeresés szempontjából vizsgálva a dolgokat. Ez az időszak, november elejétől január végéig nagyon zsúfolt számunkra. Sorban követik egymást a társas nagyvad vadászatok, ahol többnyire szép számmal akad munka.
Vegyük csak alapul a múlt hétvégi terelést. Hogyan is zajlik egy ilyen esemény egy utánkereső szempontjából? A reggeli találkozón, eligazításon, baleset védelmi oktatáson való megjelenés számunkra is illő. Bár a valódi munka csak később kezdődik el.
Ilyenkor kell, hogy megtörténjen az utánkeresők beiratkozása, hiszen fegyverrel nem kószálhat csak úgy az ember a területen és ilyenkor kapjuk meg az aznapi hajtástérképeket, amelyeken fel vannak tüntetve a lőállások, hajtás irányok. Ez egy nagyon fontos dokumentum számunkra, mert később ennek segítségével dolgozunk. Ezen kívül fel van tüntetve minden egyes felvezető neve, telefonszáma.
A felvezetők nagyon nagy segítséget tudnak számunkra nyújtani. Minden felvezető vadász kap tőlünk jelölő szalagot, amivel minden egyes lőálláson megjelölik az ott történt sebzéseket. Többnyire piros színnel azt, ahol vért is találtak, vagy a vad jelezte a találatot, és valami más színnel azokat, ahol csak feltételezhető a sebzés. Ezt követően ezeket feljegyzik maguknak.
Amikor egy hajtást lefújnak, már telefonon értesítenek bennünket, hogy hány és milyen sebzés történt. Ezek helyét a nálunk lévő térképek segítségével be tudunk azonosítani. Így többnyire akár nélkülözhető is a helyi segítség, kísérő, vagy elég, ha csak egy valaki segít kijutni az adott területre.
Mindig a legkönnyebben megtalálhatónak vélt sebzésekkel kezdünk, hiszen a cél az, hogy a sebzett vad minél előbb megkerüljön, és már az esti terítéket gyarapíthassa. Nagyon kell azonban arra ügyelni, hogy a további hajtások merre zajlanak. Ha a közelben, akkor a sebzett vad beválthat épp oda, a következő hajtásba, ahová baleset veszély miatt nyilván nem szabad követni. Ezért is nagyon fontos tisztában lenni az egymást követő hajtások, terelések helyszínével és irányával.
Tehát, ha több sebzés van, akkor megnézzük a rálövések helyét. Az ott található jelekből és az elmondások alapján elég nagy biztonsággal el lehet dönteni, hogy milyen sebzésről van szó. Elsőként a jól vérző, jó találatra utaló, illetve a lágy lövést sejtető sebzésekkel kezdünk. Sok esetben ezek rövid, néhány száz méteres keresések, amik még beleférnek a rövid téli napokon hamar bekövetkező sötétedés előtt. Ha ránk sötétedik, akkor a munkát másnap onnan folytatjuk, ahol abbahagytuk. A hétvégén is belefutottunk egy ilyen munkába:
A második kör ment épp – mi a számunkra kijelölt várakozási ponton tartózkodtunk, ahonnan egy domboldal tetejére lehetett fellátni. A puskalövések számából és milyenségéből próbáltuk megítélni, hogy mennyi vad lesz a terítéken. Beszélgettünk, latolgattuk az eseteket.
Pár pillanat múlva megjelent egy szarvas a domboldalon, ami fura mozgással közelített lefelé. Előkerültek a távcsövek és megállapításra került, hogy valamilyen hátsó lövése lehet, mert láttuk a vért a szőrén.
A második kör végeztével befutottak a hírek a sebzésekről, jelöltük őket a térképen. A harmadik terület, ahol a vadászat folytatódott nagyon közel volt, ezért szelektálni kellett a munkákat. Arra jutottunk, hogy először az általunk is látott szarvast próbáljuk megtalálni. Előkerestettem Szöcskével, hogy hol válthatott be az erdőbe, hogy hátha találok vért a füvön is. Kisvártatva meg is leltük a helyet, ahol bement az erdőbe. Sok világos színű vért találtunk, a leveleken, kb. csípő magasságban kenést is. A kutyák felvették a csapát, és szépen elindultak rajta. Rengeteg friss szarvas csapát kereszteztünk, ami olykor-olykor belezavart a vércsapa követésébe, de végül mindig kibogozták a kutyák a haladási irányt, melyeket vércseppekkel tudtunk igazolni. Sajnos éppen a harmadik terelés felé haladtunk. Már előre meg lett beszélve, hogy meddig kereshetünk, és hol kell abbahagynunk a biztonságunk érdekében a csapa kidolgozását. Hamar el is értük ezt a pontot, és egy nyílt területhez érkeztünk, ahol már a puskások sora volt előttünk. Megálljt parancsoltunk, és visszaóvatoskodtunk az erdőbe. Megjelöltük az utolsó pontot. Innen később tudjuk folytatni – állapítottuk meg.
Kisvártatva megérkezett az újabb telefonhívás, hogy hol tudjuk megnézni a további vélt sebzéseket, ahol nem zavarjuk a vadászatot. Jöttek értünk terepjáróval, és odavittek a helyszínre, így időben sokat spóroltunk, nem gyalog kellett megtenni ezt a távot. Ott gyorsan megállapítottam, hogy valószínű csak kontroll munka lesz, így már haladtunk a következő lőálláshoz tovább. Megvizsgálva a helyszínt, pici vért és csöves csont darabot találtam. Felkötöttem a jelölő szalagomat, és jeleztem a felvezető felé, hogy mivel ez nagy valószínűséggel hajszás munka lesz, csak másnap kezdek bele. Elfogadták a döntésemet.
Eközben a harmadik kör is végére ért, így visszamentünk arra a helyre, ahol az előző szarvas keresést abba kellett hagyjuk. A kiváltás helyénél, a közelben lévő lesről a vadász jelezte, hogy meglőtt egy borjút, ami súlyos sebzést kapott, de elmenekült. Látták, hogy lóg valami az oldalából. Gyorsan mérlegeltem a sorrendet. Ez tűnt gyorsabbnak, és kivitelezhetőnek még a sötétedés előtt. Így a félbeszakított munka másnapra sorolódott át.
Ennél a borjúnál is előkerestetésre volt szükség. Szöcske gyorsan megtalálta a beváltást, ahol bő vérzés jelezte a találat súlyosságát. Úgy száz méter után a csapán rábukkantam a borjúból kiesett bélre, és néhány méter után a komplett gyomrára. Ilyet még nem tapasztaltam az évek során, amióta utánkeresek. De a borjú nem volt sehol. Jó száz métert kellett még menni, amikor a sűrűben megtaláltuk a már dermedten fekvő vadat. Be kell, valljam, nehéz és szívszorító látvány volt. Ez a vad azonban már az esti terítékre kerülhetett!
Még maradt annyi időnk, hogy a korábbi sebzést kicsit tudtuk folytatni, de a nyílt terület után, ahol a kutyák még találtak egy csepp vért, az újabb beváltás helyénél végleg befejeztük az aznapi munkát, ugyanis besötétedett.
A láblövések, könnyebb sebzések, horzslövések, gerinctüske lövések nagyrészt másnap reggelre maradnak, mert ezek időigényes, hosszú munkák. A nap végén megbeszélést tartunk a felvezetőkkel, és összesítjük, hogy melyik hajtásban, melyik lőálláson pontosan hány és milyen sebzés történt, illetve hány rálövés kontrollt kell elvégeznünk majd. Eldöntjük, hogy melyik munkákkal kezdünk, ki mit fog keresni és milyen sorrendben. Figyelembe vesszük, hogy lehetőleg minél kevesebb autózással, minél kevesebb idő alatt kerüljön terítékre a lehető legtöbb vad. És minden kutya a képességének megfelelő feladatot kapjon, ha kell akár két kutyát is beosztunk egy láb lövött szarvasra, ha szükségesnek látszik. Ilyenkor lehetőséget kapnak a könnyebb munkákon a tanuló kutyák is.
A vérző sebzésekkel általában nincs nagy gond, de több esetben előfordul, hogy elő kell kerestetni a kutyával, mert csak hozzávetőleg tudja a vadász a rálövés helyét. Ilyenkor nagyon hasznos, ha a kutya megbízhatóan jelzi nekünk a vért, vagy az egyéb lőjeleket.
Számtalanszor előfordul az is, hogy jelöletlen vérbe botlunk, amit lekövetünk a kutyával. Így egyszer-egyszer további vadat is sikerül a terítékhez tennünk, de többnyire csak annyi derül ki, hogy a vad már nincs a csapa végén, mert a vadszedők megtalálták, és felszedték azt. Most sem történtek másként a dolgok: Az esti vacsora után összeültünk a felvezetőkkel, vadászmesterrel és végigbeszéltük a még ránk váró utánkereséseket. Táblázatba foglaltam az eseteket, és megvitattuk kollégáimmal, hogy hol folytatjuk tovább másnap.
Vasárnap a reggeli kávé után nekiláttunk a megmaradt sebzések kidolgozásának. A munkák szét lettek osztva. Így több irányban tudtunk azonos időben nyomozni. A szombaton félbehagyott eset maradt a végére, így határoztunk.
Egy borjú kereséséve kezdtem. Itt csak a vadászok elmondása volt a támpontom. Miszerint a lövés után a vad lassan ment tovább, szerintük a lövést is jelezte. Egy fehér szalaggal jelölték a beváltást. Újra előkerestetésre volt szükség. Jóval a megjelölt hely előtt jelezte Szöcske kutyám a menekülés helyét. Néhány csepp vért is bökött az orrával. Majdnem negyven métert tévedtek a megjelöléssel, ami persze normális egy hajtóvadászaton, ahol a legtöbb esetben tényleg csak a körülbelüli helyet tudják megadni. Ezért fontos, hogy ne járják akkor össze a területet, hanem csak tegyék ki a jelölést, majd a jó orrú kutya úgyis tudni fogja a dolgát. Láttam a kutyán, hogy felvette a csapát, és szépen húzott előre. Néhány száz méter után el is jutottunk a borjúig, amely már dermedt volt. Ahogy vizsgáltam, hogy milyen lövése lehetett, ágroppanást hallottam. Felnéztem és láttam, hogy egy tehén úgy ötven méter távolságból föl-le járkált, de nem akart elmenni. A riadalom a szemében jól látható volt. Valószínű a borját akarta védeni, amely akkor már nem tudott utána menni és valamikor az éjszaka leple alatt elpusztult. Vezetékre vettem a kutyámat, és csendben elhagytuk a területet, de a tehén még akkor sem hagyta el borját. Szomorú pillanat volt.
A második helyszínemnél egy vaddisznó rálövést kellett megvizsgálni. A szürkületben már csak pici vért találtak. Sárga szalag jelezte az elugrás és a vér helyét. Kicsit alaposabban átnéztem a leveleket, és csontszilánkokat fedeztem fel. Bordacsontnak tűnt. A kutya szépen indult el a nyomon. Kis kontroll után visszakanyarodott az eredeti csapára és száz méter után már fel is hangzott a dermedtre csaholás hangja. Egy koca feküdt a csapa végén. A csont pedig valóban a bordákból való volt.
Ezek után kontroll munkák következtek, ahol megállapítottam, hogy nem érte találat a vadat. A láblövött borjúm a végére maradt. A kutya klasszikus elfektetése, és a helyszín vizsgálata után elindítottam Szöcskét a vércsapán. Olyan biztonsággal feszült bele a vezetékbe, hogy öröm volt látni. Szinte biztos voltam a sikerünkben. A vér azonban elfogyott. Egy derékszögű törés következett nem messzire a rálövéstől. Furcsa, hogy nem egyenesen lefelé menekül a domboldalon – gondoltam. Bíztam azonban a kutyában, láttam, hogy jó nyomon van. Kétszáz méterre lehettünk a rálövéstől, amikor Szöcske a szokott módon megállt, izmait megfeszítve egy bokorcsoport felé figyelt erősen. Láttam kezdi borzolni a szőrét. A puskát levettem a vállamról és teljes csendben figyeltem. Szöcske mindig így jelzi, ha a sebzett vad van előttünk. Egy valami volt furcsa az esetben, és az a távolság, hogy csak kétszáz métert haladtunk eddig. Ez láblövött vadnál nem kimondottan megszokott. Ahogy ezt így gyorsan végiggondoltam, már nyílt is a bokor, és a borjú vágódott ki belőle. Csatoltam Szöcskét egy kis szálkásszőrű tacskó kollégájával együtt, és már állították is a vadat. A hajsza maximum száz méter lehetett. A kegyelemlövés után a kutyák csaholása vette át az erdő csendjének helyét.
Leülve a vad mellé azon gondolkoztam, vajon miért nem ment messzebbre ez a sebzett borjú. A legvalószínűbbnek azt tartom, hogy szombaton, mikor a helyszínt vizsgáltam, a lőállásnál már feküdt egy tehén. Elképzelhető, hogy a borjú anyja volt, és mivel a tapasztalatlan jószág nem tudta mi tévő legyen, inkább mihamarabb helyet keresett magának és várta az anyját, hogy érte menjen…, de az már nem jött többé…
Ezzel párhuzamosan Somával mi is munkában voltunk. Egy szarvast kerestünk elsőként, ami a lövést követően helyben maradt, de néhány perc múltán feltápászkodott és elment. Én egyből gerinctüske lövésre gondoltam, de a viselkedése nem tipikusan az volt. Nem vergődött, ahogy általában ilyenkor történni szokott. Inkább a nagy sokkhatásnak tulajdonította az esetet, aki látta, és már dermedtnek vélte. Soma szépen felvette a nyomot, a rálövésnél tenyérnyi vér jelezte, jó helyen lóg a jelölő szalag. Innen azonban nem volt egyszerű a dolog, Szarvasok által kitaposott váltókon, árkokon, vízmosásokon keresztül vezetett kiskutyám úgy egy kilométeren át. Közben összesen négy helyen mutatott vért, ami az én figyelmemet egyébként biztosan elkerülte volna. Aztán a viselkedése megváltozott, egyre többször légszimatolt, várható volt, hogy valami hamarosan történni fog. Még pár száz métert megtettünk, amikor egészen közel kelt előttünk a keresett ünő. Sajnos a lövésről szó sem lehetett, a szarvas nem túl stabil mozgással, de elugrott. Mivel Szöcske távol volt egy másik munkán, nem volt más választásom, Somát hajszára engedtem. Igen nehéz, meredek falú árkokkal szabdalt terepen menekült a szarvas. Már akkor sejthető volt, hogy ha ezeket a meredélyeket ilyen könnyen leküzdi, akkor nagy baja nem lehet, mégis gerinctüske lövése van. Soma valamivel több, mint egy órán át rajta volt, többször hallottam a csaholását, ahogy nagyjából egy kilométeres körzetben mozogtak, de csak egy ideig tudtam őket követni, megközelíteni nem sikerült őket. Ez az eset is a GPS fontosságát bizonyította. Kis időre nélkülözni is kellett a kutyát, nélküle folytattuk a keresést a többi kutyával. Eközben kétszer is ott járt az autónál, ivott a kitett vízből, majd elindult engem megkeresni. Szerencsére ezt elég sokat gyakoroltuk az erdei séták során, így hamarosan újra együtt voltunk.
Következett számunkra egy nagyobb disznó, majd egy malac rálövés kontrollja, de egyik esetben sem talált a lövés, Soma viselkedésével jelezte, hogy csak egészséges vad járt a területen.
A negyedik munkánk egy valódi sebzés volt. Ennél az esetnél az okozta a gondot, hogy a jelölésnél volt egy kis félreértés, és jóval arrébb kerestük a csapát, mint ahol valójában volt. Menet közben Soma rábukkant egy másik, már megtalált vad csapájára, amit le is követtünk. Szerencsére épp a keresett lőállás közelében ért véget, ahol némi keresgélés után Soma mutatott egy csepp vért. Feltételeztem, hogy ez már az általunk keresett csapához tartozik, és így is volt. A kutyára bíztam, hogy induljon, amerre gondolja. Elindult balra, és kisvártatva igen bő vérzés mutatkozott a szederleveleken. Valószínűsíthető, hogy a vad több lövést kapott az említett lőállásból, azért szaporodott a vér. Talán százötven métert tettünk meg, amikor kiértünk a felvezető által jelzett nyiladékra, és ott meg is találtam a csapát jelző szalagot. Soma tovább vezetett, át egy igen meredek vízmosáson, majd azzal párhuzamosan lefelé haladva a csapa egyszer csak véget ért. Világosan látszott, hogy ezt a disznót a vadszedők megtalálták, és lefelé kezdték húzni a vadat összeszedő autó felé. Soma még légszimattal ráhúzott a vízmosás alján lévő két másik közeli vércsapára is, de azt a két vadat is összeszedték, mert ott is húzásnyommal ért véget a csapa. Visszatértünk az autóhoz, majd megközelítettük az utolsó csapát. Már csak az előzőnap félben hagyott keresés, a szarvastehén keresése volt hátra.
Ezt a munkát onnan kezdtük Somával, ahol legelőször abbahagyta Szöcske a munkát. Bemelegítésként keresztüljöttünk a tarlón, ahol Soma ismét jelezte az előző nap is megtalált egy csepp vért. Centire ugyanott ment, mint előző nap Szöcskével, majd bebújtunk a sűrűbe, ahol a sötétedés miatt abba kellett hagynunk a munkát. A szarvas rétegvonal mentén, nagy cikk-cakkokat leírva menekült. Lehetséges, hogy zavarta a harmadik terelés zaja, azért nem menekült egyenesen keresztül a sűrűn. Szerencsére két helyen apró kenés is megerősített abban, hogy jó nyomon vagyunk, és pár száz méter megtétele után a dermedt szarvastehén felett állhattunk.
Ezzel be is fejeződött számunkra a munka. Összegezve az aznapi teljesítményünket elmondhatjuk, hogy valamennyi sebzett vadat megtaláltuk, kivéve a feltehetően gerinctüske lövéssel menekülő ünőt. Mindenki elégedetten térhetett haza.