A történet igazán nem mindennapi, és itt él bennem minden perce. Az eddigi számos utánkeresésem közül a legérdekesebb, a 2011 évi bőgés során történt. Amikor ezt az egyedül álló csapázást épphogy befejeztem, és még teljesen az élmények hatása alatt voltam, csörgött a telefonom. Egy barátom hívott az ország másik részéről, hogy hallotta mi történt és kérdezte, igaz-e hogy képesek voltunk a határon túlra is átmenni a bikáért? „Honnan tudod?” – kérdeztem. „A madarak csiripelték” – válaszolta. Meg persze kérte, hogy meséljek el mindent az elejétől a végéig. Mivel a következő vérebmunkáig volt egy órám, hát belekezdtem ebbe a nem mindennapi történetbe…
Este kaptam a telefonhívást, hogy lenne egy munka a kutyámnak, mert egy sebzett bikát kellene megtalálni. Kicsit hezitáltam, mert arra a napra már volt két utánkeresésem, de mivel volt két segítségem – az akkori párom, egy svájci vérebvezető és egy német vérebvezető személyében – így igent mondtam. „Reggel ott leszünk” – mondtam a telefonba. Megnyugtattak, hogy van sok vér, a bikát bizonyosan hamar meg fogjuk találni. Gondoltam magamban, jó is így, mert a munkákat szétosztva, mindnyájunknak jut majd keresés.
Este megbeszéltük a stratégiát, hogy ki hová megy. Ez a munka rám és a páromra, Sämire esett, mivel személyesen szerettem volna találkozni mind az elejtővel, mind a hivatásos vadásszal, akik régi barátaim.
Másnap a szokott helyen találkoztunk. A keresést természetesen átengedtem Säminek, mivel ő volt a „vendég” és az udvariasság ezt kívánta. Még viccelődtünk is, hogy milyen „nagyképű” vagyok, hogy mindig azokat a munkákat adom át, amelyeknél sok a vér, s minden könnyűnek tűnik, mintha nem bíznék a képességeikben. A válaszom csak az volt: „Nyugtával dicsérd a napot”. Majd belekezdtünk az utánkeresésbe.
Az Ipolyvölgye Vt. Hivatásos vadásza, Budai Balázs megmutatta, hogy hol állt a bika és honnan jött a lövés. Közben kikérdeztük a körülményeket, hogy állt a bika, merre ugrott el, egyedül volt-e, vagy tarvad csapattal… Miután a történet összeállt, Sämi indította a vérebét, Ivyt.
Már az első száz méteren látszott, hogy a kutya szépen felvette a csapát. A sok vér is arra utalt, hogy nem lesz nehéz dolgunk, jól kotrollálható volt, merre ment a sebzett bika. Én Szöcskével, a vérebemmel mögöttük mentem, aki szintén nagy örömmel mutatta meg mindig a csapaigazoló jeleket. Utánam Balázs és a bikát sebző vadász jött. A két vérebre együtt azért volt szükségünk, mert Ivynek volt egy nyálmirigy gyulladása és az állatorvos azt tanácsolta, hogy erős hajszára nem engedjük, ezért Szöcskét vittük „erősítésnek”, ha netán hajszás munka adódna. A két kutya régóta összeszokott párost alkot, több közös munkájuk volt már, jó eredménnyel.
Mikor a második kilométernél jártunk, hátraszóltam kicsit viccesen Balázsnak: „Ugye-ugye nem biztos, hogy hamar meg fogjuk találni”. De a viszonylag sok, és mindig rendszeres vér miatt biztatott minket és a kutyák is jó lendülettel haladtak előre. De sehol egy sebágy, vagy egy hely, ahol a bika hosszabb ideig ácsorgott volna. „Milyen lövése lehet?” – tanakodtunk. A vér színe és mennyisége sehogy sem volt egyértelmű. Nekem volt egy gondolatom, amit ott csak Sämivel osztottam meg, hogy a csapa elején a sok alvadt vérdarab nagyon jellemző a fejet ért lövésre. De ez elég furának tűnt, így el sem mondtuk az eszmefuttatásunkat a korona többi tagjának.
Egy domb tetejére értünk fel, ahol a bika a csapa vonalában egyre több törést csinált. Valószínű, már kereste a helyét, ahol nyugalomra lelhet. A GPS szerint már a 4. kilométernél jártunk. Itt valahol lesz egy sebágy! – gondoltuk. Kisvártatva meg is találtuk az első fekvést, majd vagy félszáz méterre a másodikat. A két véreb viselkedése is megváltozott. Élénkek lettek, jelezték, hogy előttünk a vad. A következő 80 méteren belül megtaláltuk a teljesen friss sebágyat. Pár perccel előttünk kelhetett fel. A sebágyban talált vér sem árult el többet, hogy milyen lövése lehet a bikának. Gyorsan megbeszéltük a teendőket, és mivel Ivy nem mehetett hajszára, elengedtem Szöcskét. „Fogd” – biztattam, majd a kutya eltűnt a szemünk elől. Pár percig semmit nem hallottunk, csak csendben figyeltük a GPS-en, hogy merre jár a kutya. Majd egyszer csak felhangzott Szöcske ugatása. „Rajta van” – mondtam. De újra a GPS-re pillantottam, majd Balázshoz fordultam és mutattam neki, hogy a kutya az Ipoly felé tart, ami az országhatár Magyarország és Szlovákia között. Összenéztünk és tudtuk, hogy ebből semmi jó nem sülhet ki. Sem a bika, sem pedig az azt követő kutya nincsenek tisztában a határ fogalmával. Ajaj, most mi lesz? Aztán már láttam is, hogy elhagyták az országot és már Szlovákiában vannak.
„Most aztán mihez kezdünk?” Nem volt sok idő tanakodni, hamar cselekedni kellett. A sebző, aki szerencsére szlovák állampolgár, azonnal tudta, hogy kit kell felhívni és Balázs is megmozgatta az összes kapcsolatát. Közben lementünk a folyóhoz és megnéztük, hogy hol mentek át a túloldalra. A köveken látható vércseppek mutatták a pontos helyszínt. De mi itt nem mehettünk utánuk. Még fegyver nélkül csak-csak, de hát ez a bika még él, meg kell adni a kegyelemlövést, és csak úgy, papírok nélkül átmenni egy más országba, az szóba sem jöhetett.
Gyorsan kidolgoztuk a tervet. A közeli határátkelőn fogunk átmenni, majd megközelítjük a helyszínt, amit a GPS jelzett. A távolság miatt Szöcske ugatását már nem hallottuk, de tudtam, hogy a kutya nem hagyja ott a bikát. A kocsikhoz gyalog indultunk vissza, de még messze voltunk. Hogy gyorsabbak legyünk, Balázs hívott segítséget és hamarosan autóinkhoz vittek minket. Bedobáltuk a cuccainkat és már indultunk is a határátkelőhöz. Folyamatosan tudtam kontrollálni a GPS segítségével, hogy a kutya még mindig egy helyben tartózkodik. A következő fél óra, amíg átértünk Szlovákiába, számomra óráknak tűnt. Jókora kerülőt kellett megtennünk, hogy az Ipoly túloldalán pontosan odajussunk, ahol a vad és a kutya átúsztak. Közben a mobiltelefonok szinte izzottak. Ki kellett deríteni, hogy ki lehet az ottani vadászatra jogosult és persze meg kellett szerezni a szükséges engedélyeket, beleegyezésüket, hogy a bikát terítékre hozhassuk. Egészen közel voltunk már ahhoz a ponthoz, amit a GPS jelzett, mire a helyzet tisztulni látszott. Balázs mondta: „Minden rendben lesz, jönnek már az ottani vadászok és segíteni fognak mindenben”. Egy napraforgó-táblához érkeztünk. Az autókat leállítva tisztán hallottuk, amint Szöcske hevesen állítja a bikát, egy helyben vannak. Délre járt az idő és nagyon meleg volt. A napon 32 fokot mutatott az autóban a hőmérő. Azon imádkoztam, még legyen ereje és kitartása ebben a meleg, száraz időben a vérebemnek. „Tarts ki kiskutyám” – mondogattam magamban. A várakozás, amíg a két szlovák vadász megérkezett, nagyon hosszúnak tűnt, mert addigra már több mint két órája volt hajszán Szöcske, tűző napon, a napraforgó-táblában. Nem tudtuk azt sem, hogy a bika meddig marad ott. Talán azért nem ment tovább, mert a napraforgó-táblát egy nagyon forgalmas közút zárta le. A balesetveszély miatt még szerencse, hogy nem mozdultak. Megérkeztek a helyi szlovák vadásztársaság vadászai és engedélyezték, hogy mi lőhessük meg a bikát. De vigyázzunk – mondták – mert ha átmegy a szomszédos kukoricába, ami vagy 200 méterre volt, az már a szomszédos vadászterület, ott már nem tudnak segíteni és kezdhetjük elölről az egész telefonálgatást. Körbeállták a napraforgó-táblát és Sämi meg én bementünk. Segítségül beengedtük Ivy-t, a másik vérebet is, mert a két kutya ugatásának zajában biztonságosabban közelíthettük meg a száraz napraforgóban a sebzett bikát. Nem hibázhattunk. Megpillantottuk az agancsát, de a teste nem volt biztonságosan kivehető. Mivel Sämi előrébb volt, mondtam neki, hogy menjen közelebb és próbálja meglőni. Moccanni sem mertem. Eldördült a lövés, majd csak azt hallottuk, hogy a bika töri a napraforgót és szalad a széle felé, majd összeesik.
Csend lett… egymásra pillantottunk és tudtuk: megvan.
A bikához érve megkerestük, hogy hol lehetett az első lövés, hol volt sebezve. Ahogy a fejét megmozdítottuk, akkor vettük észre, hogy a szeme alatt volt meglőve! Alatta pár centivel a kimenet. Minden más ép volt rajta.
Megérkeztek a többiek is a bikához és jöttek az újabb kérdések. Kié a bika? A törvények szerint, mivel Szlovákiában lett meglőve és került kézre, így az övék. De a trófea sorsa egy percig sem volt kérdéses. A szlovák vadásztársaság elnökétől jött a telefon, hogy a trófeát az elejtőnek ajándékozzák, de a bika teste, húsa marad! Így aztán a hús a szomszédoké lett.
Terítéken a szarvasbika
A trófea az elejtőé lett, a hús maradt
A bika orrán jobb oldalt felül a belövés, közvetlenül alatta a kimenet
Dr. Dákay Zsuzsanna, 2011