Hit és bizalom

Gímbika kereséseinkről szóló sorozatunk következő története leginkább a négylábú társainkba vetett bizalomról szól. A sebzett vad kereséséhez elengedhetetlen feltétel a megfelelő felkészültség, de legalább akkora jelentősége van az együtt töltött évek alatt kialakult, egymásban való feltétlen bizalomnak is. Akár azt is mondhatnám, hogy hit nélkül nem érvényesülhet a tudás sem.

– Dani! Tegnap este rálőttünk egy bikára. Ma egész nap kerestük, de nem találtunk semmit, pedig jelezte a lövést. Mit gondolsz? Érdemes még megpróbálni? – kaptam a telefonhívást késő délután.

– Amíg van esély, addig meg kell próbálni! Esély pedig még két három nap múlva is van, bár egyre kevesebb, ez nyilvánvaló.

– Akkor megnézitek?

– Ma már késő van, nincs elég idő rá. Az az egy éjszaka már nem számít és talán a reggeli harmat is segíteni fog. Holnap megpróbáljuk.

***

A bikára két lövést tettek .375HH kaliberű fegyverrel. Az első lövésre megugrott, de néhány méterrel odébb ismét megállt, mivel a lövedék nem talált. Ekkor érte a második lövés, amire hátra kirúgott és elrobogott lefelé a domboldalon, ahol elnyelte az ártéri erdő. Sem a rálövés helyén, sem a menekülés irányában nem talált a vadász és kísérője bizakodásra okot adó jeleket. A másnapi, több emberes keresgélés sem vezetett eredményre, nem találtak egyetlen csepp vért, egyetlen szál vágott szőrt sem. Szerencsére a rálövés helyét elég pontosan meg tudta mutatni a hivatásos vadász, ami fontos dolog nagyon.

Így hát több mint 36 órával a rálövést követően kezdtük meg felderíteni a nyomokat. Kétyvel, a bajor hegyi vérebbel indítottam a keresést. aki akkor még csak néhány hete volt nálam. Épphogy csak megismerkedtünk, de nem mulasztottam el egyetlen alkalmat sem, hogy próbálgassam a tudását, így kezdtem egyre jobban megismerni a munkáját is. Soma tacskóm ezalatt a hivatásos vadásznál türelmetlenkedett.

A rálövésnél semmit nem találtunk. A parlagon hagyott szántóföld tele volt szarvasnyommal, a terület le volt tiporva, ahogy az a bőgőhelyek környékén szokásos szeptember táján. Kéty többször körbejárta a helyet, aztán lassan elindult a völgyben futó patakot övező ártéri erdő felé. Elmentünk egészen a vízpartig, majd azon átkelve balra tartottunk a dagonyák mentén. Nem sokkal odébb egy vasútit töltés állta utunkat, ahol Kéty jobbra fordult és a sűrűből kiváltva, annak szélén került körbe. Azt láttam rajta, hogy ott már csökkent az érdeklődése, nyilván lefordult a nyomról, de az újbóli próbálkozással is csak ugyanígy jártunk. A terület alapos átjárása sem vezetett eredményre, nem követtünk egy nyomot sem számomra meggyőző módon, így Soma került az élre. Ő már több mint hét éve boldogít, így volt idő kiismerni minden rezdülését. Benne szinte vakon megbízhatok már, ezért mindig ott van legalább tartalékként, bár a megterhelő és néha hosszadalmas szarvaskeresések nem igazán neki valók. Igaz, sokszor megdöntötte ő már eddig ezeket az elgondolásokat.

Szóval Soma “vette kézbe” a dogot, vagyis ő igyekezett kiszagolni a helyes irányt. Épp arra vezetett ő is, mit Kéty, ám néhány méterrel odébb bújt a kökény bokrok közé, és a szélső bokor egyik ágán, úgy derék magasságban, egy egészen apró kenést mutatott. Két lábra ágaskodva szimatolta a vékony ágat, így vettem észre az alig fél gyufaszálnyi odaszáradt vérfoltot. Ettől kezdve a lövés, és a találat már biztos volt. Csakis rajtunk múlott, hogy a végére tudunk-e járni.

Épp ugyanarra mentünk vele is, mint előtte Kétyvel, csak Somán láttam, hogy  feltehetően jó nyomon van. Ennyit tesz az összeszokás. Persze a csapa attól nehezebb volt, hogy csak úgy a végére érjünk. A rálövésnél és a vérnél volt egy-egy biztos pont, de semmi egyéb, ami segített volna. Annál több dolog volt viszont, ami megnehezítette a helyzetet. A patak mentén a dagonyákban rengeteg szarvas és disznó nyom árulkodott arról, hogy az elmúlt két éjjelen igen nagy forgalom volt ezen a környéken. Az egyetlen biztató dolog az volt, hogy találtunk egy őz agancsot, koponyával együtt, de ez csak olyan babona dolog. Nekem ez mindig jó előjel szokott lenni.

Somával is elértünk a vasúti töltésig, ahol ő viszont balra kanyarodott. Gyanakodva figyeltem az ügyködését, de olyan szépen ment a töltés mentén húzódó sűrűben, hogy nem akartam megállítani. El is értünk egy kierjedt kökényeshez, ahol azonban már láttam rajta, hogy tétovázik. Nosza, visszamentünk a kiindulás helyére és egy kis pihenő, meg itatás után újrakezdtük. A forgatókönyv ugyanaz volt, azzal a különbséggel, hogy másodjára beljebb mentünk a kökényesbe egy kitaposott szarvasváltón, ami egyre inkább szűkült, úgy, hogy a végén már négykézláb közlekedtem, ami gyanússá tette a helyzetet. Szarvas ilyen szűk helyre ritkán megy be. Ám akkor tacskóm megmerevedett és feszülten előrefigyelt, miközben az égnek álló farka rezegni kezdett. Ez biztos jele annak, hogy vad van előttünk. Néhány méterre el is kezdett mocorogni a sűrű csipkebokor, és kisorolt belőle egy konda disznó. Somával finoman elbeszélgettem, ő meg bűnbánatos, de vágyakozó tekintettel intett búcsút a sörtéseknek. Kiküzdöttük magunkat a bozótból, miközben még néhány tarvadat is sikerült felvernünk. Elérkezettnek láttam hát az idejét egy hosszabb pihenőnek.

A harmadik próbálkozást szántam az utolsónak. Nem nagyon bízott már senki az egészben, de a vér, a bika vére akkor is ott volt! Somával a vérhez mentünk. Felemeltem, hogy közelről is megszagolhassa a véres ágat, amihez a szarvas egészen biztosan hozzáért. Aztán leoldottam róla a vezetéket, hagy menjen. Hagy menjen egyedül, úgy, hogy még csak véletlenül se befolyásolhassam, de Soma nem ment. Megtett két-három kört, majd visszatért hozzám. Újra elküldtem, de újra visszajött, én pedig ismét rátettem a hámot és kézbe vettem a vezetéket. Ekkor megindult. Mintha neki is szüksége lett volna arra, hogy együtt menjünk. Harmadszor mentünk át ugyanott a patakon, harmadszor mentünk végig a dagonyák mentén, majd harmadszor is elértünk a vasúti töltéshez. Próbáltam a vezetéket a lehető leglazábban kezelni, hogy sehol se húzzam vissza kis tacskómat. Nem tudom, hogy ezért-e vagy mert harmadjára igazán magába szívta a sebzett bika szagát Soma, de a töltés alján ezúttal egy kissé balra tartott, épp úgy mint korábban Kéty. Aztán éles fordulóval felkanyarodott a töltésre. A hivatásos vadász ugyan kizártnak tartotta, hogy a bika a zörgő kavicságyon úgy átment volna, hogy ők azt ne hallják, de ezzel nem törődtem. Soma a maga tempójában, kitérők és szédelgés nélkül halad. A töltés túloldalán átkeltünk egy árkon, majd kiértünk egy szántóföld szélére. Sok-sok szarvasnyomot kereszteztünk, de mentünk, anélkül, hogy a tacskót bármi is kizökkentette volna. Megbeszéltük a vadőrrel, hogy a szemben lévő fasorig elmegyünk, aztán, ha semmi, akkor visszafordulunk.

Szó nélkül engedtem tovább Somát, ahogy elértük a fasort. Ő balra bekanyarodott a patak felé, cuppogva keltünk át a sekély vízen. A túloldalt egy etető, megint sok nyom, de Soma oda se nézett. Keresztül ment az erdő sarkán, kiértünk egy rétre. Annak a szélén egy kitaposott váltó vezetett, azon haladtunk tovább, míg egy nagy csalános mellé nem értünk. Soma ott befordult a derékig érő csalánba. Jó sokáig köröztünk benne, de csak kiválasztott magának egy váltót és megint csak haladtunk tovább, lefelé a patak völgyén. Ahogy a csalános véget ért, füzes, lápos területre értünk. Tele volt dagonyával és sok helyütt magasan állt benne a víz, hogy Somának már úszni kellett, de ő csak ment előre. Már igen sokat eljöttünk, anélkül, hogy bármi is igazolta volna az irány helyességét, de Somát látva egyszerűen nem lehetett megállni. Talán érezte ezt a vadőr is, mert nem szólt egy szót se, csak követett.

A fűzbokrok közt szétterült patakból kilábalva egy nagyobb száraz foltra értünk. Ahogy kiléptünk Somával a tisztásra, azonnal szembe ötlött a bika teste, ahogyan bal oldalt, egy nagyra nőtt cserje tövében elnyújtózva feküdt dermedten. Hejj, lett nagy öröm hirtelen. Megkerült a rég elveszettnek hitt vad és a trófeája. A lövés kicsit magasan, hátul érte a horpaszán. A lövedék nem ütötte át a testet, ami elég furcsa dolog, de egyben magyarázat is arra, hogy miért nem volt a csapán vér.

Soma és persze Kéty is boldogan cibálták meg a birtokba vett vadat, amit nem kevesebb, mint 1700 méteren át követtünk minden segítő nyom nélkül. Ehhez nem is annyira a tapasztalat kellett már, sokkal inkább a hit és a bizalom.

Horváth Dániel

One Response to Hit és bizalom

  1. […] Tovább a teljes cikkre (utankeresok.hu) […]

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.