Két keresés egy napra

Basa elment, de az emléke velünk marad. A közösen átélt rengeteg utánkeresés történetében örökké élni fog, ott űzi, hajtja a sebzett vadat. Ezek közül mesélek most el kettőt.

Január volt, szép havas táj fogadta az embert, bármerre is ment. Egy vadkáros erdőfelújítást mozgatottunk aznap a kollégákkal. Én ugyan nem lőttem semmit, de egy-két szarvas  puskavégre került, a nap szépen lezajlott.

Este alighogy haza értem telefont kaptam. A Diósjenői kerületben egy vendég vaddisznó kocát sebzett, meg kellene keresni. Reggel össze is pakoltam és elindultam Basával. Mikor átértem a hegyeken, ahol nincsen térerő, a mobilom jelezte, hogy hívásom volt. Az erdészetvezető keresett. Amikor visszahívtam elmondta, hogy a tegnapi terelésen valószínűleg lett egy sebzett szarvas, meg kellene majd nézni. Természetesen elvállaltam, de mondtam, hogy Diósjenő az első, hiszen ők szóltak hamarabb.

Diósjenőn már várt a helyi kolléga.  Mondta, hogy nem muszáj a rálövés helyéről indulni, mert találtak vért az úton is, ahogy felém jöttek. Az is egészen biztosan a sebzettől van. Most az egyszer örültem ennek, mert így spórolhattunk egy kis időt. Így aztán az úton talált vértől indítottam Basát, aki gyorsan fölvette a csapát és már haladtunk is előre.

Nem volt egyszerű a feladat, itt-ott volt csak egy-két csepp vér, jelezvén, hogy jó felé megyünk. Le az árokba, majd fel sűrűbe be és onnan újra ki a szálasba. Valósággal faltuk az erdőt. Úgy két kilométer körül tarthattunk, amikor Basa egyszer csak egy sűrűbb résznél lelassult és jelezte, hogy valami van előttünk.  Óvatosan bujkáltunk tovább előre, s rövidesen találtunk egy sebágyat. Ekkor hirtelen, nagy robajjal elfutott valami. Mondtam is rögtön Basának, hogy „Fogjad pajtás!” – azzal el is engedtem.  Pár pillanat múlva pedig fölhangzott az a bizonyos gyönyörű hang, a véreb állóra csaholó hangja.

Lassan sikerült a sebzett közelébe jutni és eldördült a megváltó lövés. Hátracsúszott, alacsony haslövése volt a kocának.

A zsigerelést már a helyi kolléga intézte, mivel én, a gratuláció után siettem vissza az autóhoz, hisz várt még rám a másik sebzett.

***

Autóval elmentem Bernecebarátiba, a telephelyünkre. Ott átpakoltam a traktorba, mert a szarvas sebzés helyét csak azzal lehetett megközelíteni a hó miatt.  Fél három volt, mire odaértünk, szóval nagyon későn álltunk neki Basával a munkának.

Azon a ponton, ahol a rálövés meg volt jelölve nem találtunk semmit. – Na, ez jól kezdődik – gondoltam, de Basa nem adta fel. Alapos munkával kikereste a sebzés helyét úgy negyven méterrel odébb és sikeresen ráállt a nyomra. A szarvas sokáig a hegygerincen haladt, majd völgynek lefelé indult el. Ennek örültem, de az egyre szürkülő erdőnek már nem annyira. Bíztam azért benne, hogy Basa még időben a sebzetthez vezet majd .

Aztán a vad elkezdet körözni, ide-oda ment, kereste a helyet, hogy meg tudjon pihenni. Figyeltem minden irányba, hátha valahol meglátom végre. Szerencsére így is lett. Úgy kétszáz méterre ott állt előttünk egy szarvas.  Basa nagyot szippantott a felőle lengedező levegőből és már loholt is volna. Lecsatoltam és biztatni kezdtem, de azt ő már nem hallotta úgy elviharzott. Ekkor belém nyilallt egy kellemetlen érzés.

A szarvast még láttam, ahogyan a gerincen eltűnik Basával a farában és aztán sötét lett! Olyan hirtelen lett este, mint még soha.  Hallottam a kutyámat ugatni, rohantam utána, de folyamatosan távolodtak.  Nem jutottam közelebb egyszer se.

Sajnos már mindegy volt, mert nem láttam semmit, és már nem is hallottam a hangját sem. Menthetetlenül besötétedett. Nem kívánom egy vérebes kollégáknak sem azokat az érzéseket, amelyeket átéltem! – Most mit tegyek, mit csináljak? – kérdeztem magamtól.  – Kint nem hagyhattam őt! Levetettem a kabátomat, hogy ha visszajön, akkor úgyis ráfekszik, és ott marad majd. Aztán keresni kezdtem.

– Reggel korán elutazunk és három napig nem vagyunk itthon, semmi pénzért nem hagyhatom kint   – egyre csak ez járt a fejemben. Elkezdtem hívni Basát. Elengedtem öt lövést a levegőbe, hátha meghallja, de semmi.  Két óra is eltelhetett, és már kezdtem feladni. Nem tudtam mi történt? Mi lehet Basával? Aztán egyszer csak a sötétben hallottam, hogy valami jön, de látni nem láttam semmit. És akkor hirtelen megnyalta a kezemet Basa. Óriási megkönnyebbülést éreztem, s rögtön leguggoltam hozzá, hogy megöleljem. Nagyon megörültem neki. A szarvas nem lett meg, de akkor ott azt nem bántam. A fontos, hogy Basa előkerült.

Mire visszakászálódtam a traktorral Bernecére, majd onnan a Nivával Királyházára, az erdészetvezető már azon gondolkozott, hogy a kollégákkal elindulnak keresni. Negyed tízre értünk haza és Basával egyből eldőltünk. Ott aludt velem az ágy mellett.  Reggel aztán korán keltünk, és elindultunk Kaszó Pusztára fővizsgázni.  De az már egy másik történet.

Amikor otthon elmeséltem a családnak, hogy mi történt, meghoztuk a költséges, de hasznos döntést!  Azóta van GPS-em, mert még egyszer nem szeretném átélni azt az érzést, hogy elveszett a társam.

Bényei Tamás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.