Kicsi kutya, nagy munka…

“Nem volt én nekem semmi sürgős dolgom az életemben, mégis annyit futkároztam, hogy ne tovább…” – mondta Bendegúz az Indul a bakterházban, de hogy mennyire igazat szólt, mikor ezt mondta! Így vannak ezzel az utánkeresők is, de mi Somával mindenképp. Néha annyit szaladunk a vad után hogy ne tovább. Akárcsak ennél a régebbi esetnél történt.

Váratlan telefoncsöngés zökkentett ki a késő esti bevásárlás monotonságából. Sebzett szarvas ügyében érkezett a hívás. Sötét is volt, késő is volt, próbáltam tussolni a kérést, de a hívó hajthatatlan maradt. – Legalább nézzem meg a rálövés környékét. Rengeteg a vér, ott kell feküdnie valahol, csak hát a vér fogyott el hamarabb, minthogy a szarvast megtalálták volna. – kérlelt. Végül megegyeztünk, hogy kimegyek, megnézem azt a sok vért, ami olyan hirtelen elfogyott, és majd másnap megkeressük a sebzettet, ha érdemes.

Útközben a sebző mesélni kezdte a történetet. Valahogy a meglőtt szarvasborjú mögé keveredett még egy szarvas, és azt is megsebesítette, mert a már fekvő borjú mellett a vércsapa bizony tovább folytatódott. Némi fejvakarást követően megpróbálták a vadat megkeresni, ám a leszálló sötétség és a megszűnő vérzés megakadályozta őket ebben.
Érdekes fordulat volt ez, de ha már ott voltunk közelebbről is látni szerettem volna a dolgokat. Soma, amint szél alatt kiszálltunk a terepjáróból, azonnal megérezte a fekvő szarvasborjút. Rövid nyugtatást követően vezetékre vettem és a rálövés helyétől elindultunk a kezdetben közös vércsapán. Persze a nem messze szélirányban fekvő borjúhoz húzott volna. Mondtam neki, hogy mi most nem azért jöttünk. Ráirányítottam a másik vércsapára. Valóban sok vér volt, de tisztán világos piros húsvér. Jeleztem is is, hogy ez elég kétes kimenetelű dolog lesz. Kiváltképp, hogy talán csak a maradványtest egy darabja sebesítette meg a szarvast.
Na, de csapázzuk ki azt a szakaszt, amit előttünk még végig tudtak követni, hátha találunk valami jelet. A vér kezdetben bőséges és jól követhető volt. Száz méter után egy helyben több négyzetméternyi területen szinte fel volt locsolva az avar. A szarvas valószínű megállhatott ezen a helyen. Onnan kezdve azonban hirtelen fogyni kezdett a vér. Már a folytatást megtalálni sem volt egyszerű. Tipikus húslövés jelei voltak ezek, bár helyenként elég sűrű, valamelyest sötétebb vért is találtam, ami lehetett akár más is.
Soma néhány kör után azért ráállt a derékszögben jobbra kanyarodó csapára és hamarosan elértünk ahhoz az úthoz, ahol feljöttünk. A szarvas átváltott rajta. Innen még mintegy ötven méterig tudták követni a csapát, aztán már nem találtak semmit. Állítólag itt hallották megugrani a szarvast, sőt az egyikük látni is vélte már sötétben a lámpafénynél előtte lábra kapó szarvasünőt.

Na, mondom, mehetünk is haza, de legalább legyen meg a csapa folytatása. Soma megtett néhány kört és csakhamar meglett a vér. Gondoltam, hogy elmegyünk még egy darabig, aztán másnap majd folytatjuk, ha a sebző is úgy akarja.
A szarvas lefelé vette az irány egy völgy felé, de végig váltókon haladt az öreg lábas erdőben. A rálövéstől számítva valamivel több, mint két kilométernyi vezeték munkával elértünk egy sűrűhöz. A valóságban úgy hét-nyolcszáz méterre lehettünk a rálövés helyétől. Már ez is bőven túl volt az ésszerűség határain, és végre mindenki belátta, hogy teljesen felesleges tovább menni.
Megjelöltem a helyet és megbeszéltük, hogy majd holnap folytatjuk. Somát ölbe véve csendben elhagytuk a helyet, hátha a közelben fekszik a szarvas. Hazafelé menet némi egyezkedés után arra jutottunk, hogy másnap délután munka után tudunk hozzákezdeni a kereséshez.
A sebzővel közöltem, hogy szerintem a szarvas első vagy hátsó lába sérülhetett, mégpedig magasan, úgy, hogy csontot nem érhetett a lövedék. Szerettem volna segítséget hívni, mert komoly hajszára számítottam, ám ő ettől elzárkózott.

Másnap elég nehezen értünk ki a tetthelyre. Már izgultam is kicsit, hogy kevés lesz a bő két és félórányi idő, ami sötétedésig még hátra van, de végre ott voltunk a megjelölt pontnál. Tulajdon képen akkor kezdődött a valódi munka.

Somát odavezetem a vérhez, és mintha tegnap abba se hagyta volna, úgy megy tovább a húsz órás nyomon. A szarvas áttörte magát néhány bokron és egy erős váltót keresztezve befurakodott egy sűrű, szederindával átszőtt tölgy fiatalosba. Az indulástól számítva száz méterre találok is egy sebágyat, tehát este valóban a közelében voltunk már. Még az is lehet, hogy mi vertük fel.
Onnan tovább haladva csak igen ritkán látok egy-egy vércseppet. Persze gondosan megjelölöm őket, hátha vissza kell még jönni ide. A sebzőt is odaállítom az utolsó csepp mellé, várjon ott, amíg szólok.
A sűrűből kiérve a szarvas egy szálerdőn keresztül elért egy villanyoszlop sor alatt húzódó tölgy újulathoz. Sajnos a vér itt már teljesen elfogyott, csak abban bízhat ilyenkor az ember, hogy a kutya orra elég lesz a csapa követéséhez. Ebben sűrűben köröz Soma rendesen, keresi a sok váltó között a helyeset. Végre kiválaszt egyet és azon haladunk tovább vagy kétszáz métert, de teljesen vér nélkül. Gyanús kezd lenni a dolog, A kutya kedve is lanyhul, hát visszafordulunk. Megkeresem az utolsó jelölést, és újra kezdjük a nyomozást. Hamarosan a villanyoszlopok alatt vagyunk Somával ismét, de most egy másik váltón megyünk ki belőle. A sűrű szélén találok is egy sebágyat. Ezt is megjelölöm. Nagy gonddal folytatjuk a keresést, de vért mégsem találunk. Soma majdnem egyenesen keresztül vezet a szálerdőn, éppen a sebzőhöz, akinek ott kellett volna maradni az utolsó vér közelében, ahogy kértem. Amikor a helyét elhagyta éppen a sebágy mellett elhaladva indult vissza az autó irányába. Soma őt követte. Mondom is neki, hogy ne mászkáljon, hanem maradjon ott ahol mondom, azzal tud a legtöbbet segíteni. A cipőjével akaratlanul is széthordja a szagokat, ha a csapán járkál. Meg aztán nagyon veszélyes is, ha nem tudom merre van.
Visszamegyünk az utolsó sebágyhoz, és újra nekikezd Soma, a sebző pedig ottmarad és várja, hogy újabb vért találjunk. Egy gyertyános kis sűrűn áttörve magunkat egy váltóra térünk, ahol a vadkörtefák alatt bujkálva elérünk egy sűrű galagonyáshoz. Vér egy szál se, hát visszamegyünk megint a vérhez, de Soma centire ugyan úgy megteszi a nagyjából nyolcszáz méteres szakaszt a galagonyásig. Be is bújunk, és ott keresünk tovább. Rengeteg váltó, szarvas és disznó hullaték minden felé. Ahogy mászok négy kézláb Soma után, a lenyomott fűben, egy vacokban megüti a szemem néhány elmosódott vércsepp. Ez az! Helyben vagyunk. Megújult erővel mászok tovább kiskutyám után. Milyen könnyű is neki a bokrok alatt haladni. Szinte hihetetlen, hogy egy szarvas milyen helyeken elbujkál. A sapkám folyton lerántja egy-egy akadékoskodó vadrózsaág, a tenyerem tele tüskével, az ingem cafatokban, de sebaj, mert újabb vércseppet pillantok meg. Végre, vagy száz méter kúszás után kijövünk a sűrűből, bár titkon reméltem, hogy benne fekszik majd az ünő, de nem. Kiérve a galagonyásból újabb vércseppet lelek egy vadkörtefa tövében. Megjelölöm és keresünk tovább. A sebzőt most odaállítom ez utóbbi vércsepphez.
Soma ismét köröz, keresi a helyes irányt. Elmegyünk jobbra egy váltón, de vagy kétszáz méter után visszamegy a saját nyomán. Egy másik váltót is leellenőriz, de az se az igazi. A harmadik irányban haladva egy kis zörgést hallok balról. Gyorsan arra sietünk, hátha a sebzett az, de már semmit nem látni a meredek hegyoldalon. Eltűnt a zaj okozója. Gyerünk vissza.
Újra a vérnél vagyunk, és Soma negyedszer is ugyan ott megy el a kis tölgy mellett, majd az elsőként megvizsgált váltóra kanyarodik, de félúton most bevált derékszögben jobbra vissza a galagonyásba. Hamar ott vagyunk az egyik vérnél. Na, ne bolondozz te kutya! De a kutya nem bolondozik. Sorra végigmegyünk az előző helyeken, néhány hurok, majd ott vagyunk ismét az utolsó vérnél. Tovább megyünk kicsit, és visszamegyünk a saját nyomunkon vagy száz métert. Soma olyan hévvel megy, hogy nincs okom kételkedni benne. Haladunk visszafelé és egy valószínűtlen helyen átbújik a galagonyák alatt. Kesztyűt fel és utána. Még vagy száz métert bújunk, amikor halk nesz üti meg a fülem. Talán a sebzett kelt fel, de még nem engedem Somát. Felállok, és kétrét görnyedve szaladok Soma után, kesztyűs kezemet az arcom elé tartva. Soma nyifogni kezd és tudom, hogy engednem kell. Elvágtat. Sok előnye lett a szarvasnak. Még látom, hogy vagy nyolcvan méterre előttem megtorpan Soma, keresi az irányt, aztán nyifogva elvágtat balra. Gyorsan leellenőrzöm szelet, kiváló. Átfutok a szálerdő túloldalán haladó földtúra és szaladok utánuk.
Soma csahol, talán állítja a szarvast. Aztán ismét távolodnak. Ötszáz méter után az út elkanyarodik, ezért átvágok egy csipkebokros, zsombékos réten, egyenesen az ugatás felé. Mintha balról közelednének, talán eléjük lehet vágni, de nem, túl gyorsan haladnak, lemaradok, ők pedig ismét távolodnak. Mire átérek a túloldalra, teljesen elhalkul az ugatás. Futok a szálerdőben utánuk, az irány megvan. A közelben valahol kutyák vannak, előző este hallottam. Most is nagyon ugatnak, egész biztos arra mentek.
Ahogy közeledek, a földön váratlanul friss vért találok. Friss és nagyon sok piros vért. Mintha locsolnák. Soma talán itt állította a szarvast. Könnyen, majdnem futva követem. Már több mint egy kilométert futottam mióta Somát lecsatoltam, amikor elfogy a vér. Keresem az irányt, mire zörgés hallatszik és Soma fut felém vissza. Csupa víz a szőre, a pofája meg véres. Gyorsan ráteszem a vezetéket és már indulunk is. Futva húz az erre már jóval ritkább, de azért néhol látható véren. Pár száz méter után egy nagyon meredek hegyoldal szélére érünk. Alattunk egy kiszáradt tó medre, a szélén kis patakkal. Talán itt lett Soma vizes – próbálom összerakni a részleteket. Megyünk még pár métert a véren, de közben már a medret kutatja a tekintetem. Lehet, hogy még itt is van a sebzett.
Ahogy a hegyoldal peremén lenézek, a patakmederben, közvetlenül alattam meglátom a vízben fekvő szarvast. Még él. Gyorsan egy fa mellé lépek, és ötven méterről megadom a kegyelemlövést. Oldalára dől. Somát lecsatolom, és előre küldöm, bár nem kell küldeni, szinte repül lefelé. Elkapja a borjú hátsólábát és rázza, tépi, merthogy egy szarvasborjú a sebzett.
Lefutok, vagy inkább ugrok hozzájuk én is. Nem látok a borjú oldalán csak egy lyukat. Az pedig az én lövésemtől származik. Kihúzom a vízpartra és átfordítva látszik, hogy a bal combját érte a másik borjút átütő lövedék. A combot nem ütötte át, a belső oldalon csak egy repesz vágott egy kis sebet, de attól is csak a hús sérült. Aztán látom, hogy a bal hátsó lába is el van törve. Teljesen friss törés, a lövés alatt vagy harminc centivel. A kettőnek nincs köze egymáshoz. Valószínű, hogy a leugráskor törte el itt a mederben. Talán ez volt a mi szerencsénk.
Leülök Soma mellé és kifújjuk magunkat, amíg megérkezik a segítség. A munka 2 + 6 km vezetékmunkából és 1,5 km hajszából állt. Jól el is fáradtunk.

One Response to Kicsi kutya, nagy munka…

  1. Fórizs István szerint:

    Ismét egy élvezetes és tanulságos történet. Olvasás közben azon kaptam magam, hogy ugrálok a sorokon, úgy szurkoltam Somának és Neked!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.