Ködben

Micsoda szerencsétlen nap ez a mai. Hetek óta nem történt semmi és most itt van ez a bika. Ma reggel sebezték, szinte oda látok az iroda ablakából. Ott ni, ott nem  is messze a hegyoldalon. Szükség lenne ránk, de főként Somára, mert nyoma veszett. A lövésre  előre bukott, de aztán felugrott és elfutott, nem tudták a nyomát követni. Most kaptam a telefonhívást pár perce, hogy menjünk, segítsünk, ha tudunk, másként elveszik a beteg vad.

Micsoda szerencsétlen nap, de milyen is lehetne, hiszen péntek 13 van. Pedig az idő is nagyon szép, mondhatnám azt is, hogy sebzett vad keresésre kiválóan alkalmas, csak hát nem a magam fajta, polgári munkahelyen dolgozó vadásznak. Sebaj, mint ez évben már ki tudja hányszor, most is átadom a lehetőséget másnak. Endre biztosan ráér. Meg aztán az ő kutyája mégis csak véreb. Szép dolog a gímbika keresés, számomra meg aztán különösen nagy esemény, de olyan kurta lábú ebbel, mint amilyen Soma kutyám, elég kétes kimenetelű lehet a végeredmény. Jobb is lesz, ha nem mi megyünk, hanem ők.

Efféle dolgokkal nyugtatgatom magam, és igyekszek inkább a munkára koncentrálni, csak előbb egy gyors telefonhívással elrendezem a bika keresését. Elmondom hová kell menni, és hogy májlövést gyanítanak, a többi már az Endre dolga lesz. Aztán eljön az este és alig várom, hogy valami hírt halljak felőlük. Vajon hogy volt, mint volt, legalább szóban elmondva lehessek egy kicsit részese a dolognak. Végül csak egész későn váltunk néhány szót: A bika nem lett meg! Ari szépen követte a nyomát, de a keresés nagyon elhúzódott. A sötét miatt be kellett fejezni a csapázást, annyit azonban Endre megállapított az alacsony kenésekből, a talált apró csontdarabokból, hogy ez bizony nem máj, hanem láblövés. A folytatást következő nap reggel kilenc órára beszélték meg a sebzővel és a hivatásos vadásszal. Akkor már együtt keressük majd.

***

Ködös, párás reggelre ébredünk. Soma a megszokott örömmel fogad az előszobában, aztán a készülődést látva izgalomba jön. Elég hosszú ideje nem volt módja sebzett vadat keresni, érthető a felfokozott állapot. Tudja már ő nagyon jól, hogy mi készül. A puskatok, a kopott, kökény szaggatta erdő szagú nadrág, a zsíros bőrbakancs, a karikába hajtott narancsszínű vezeték, végén a már kopottas hámmal, mind csupa jót jelentenek egy ilyen okos kiskutya számára. Jó kedvét nem tudja véka alá rejteni – nem is igen akarja. Viháncolva szaladgál a kertkapuig meg vissza, közben bele-belecsíp a nadrágom szárába, és igazi műmorgással jól megrázza azt. Én meg – igazi műharaggal – jól meglegyintem, ami persze csak olajat jelent a tűzre. Le is vág még egy-két kört az udvaron nagy boldogan szaladva.

Azért valahogy minden a szokott helyére kerül, és máris kifelé robogunk a városból. Hamar felfalja az autóm azt a néhány kilométert, ami előttünk áll. A helyi vendéglátó egységnél találkozunk a többiekkel és rövid kézfogások után máris pakolunk a terepjárókba. Velünk tart a sebző és a vadászmester is.

Nincs túl hideg, de felfelé haladva az avar már fagyosan ropog a talpunk alatt és a Mátrából lenyúló hegyhátra felkapaszkodva majdnem téli táj fogad bennünket. A csenevész fákat, bokrokat hófehér palástként borítja a hajnali fagyban született zúzmara, csupa dér a szárazra aszott fű is. Rideg és kihalt az egész fennsík szerű dombtető, pedig lehet itt vadmozgás szépen. A magas fűben végig futó váltók egész sorát keresztezzük, míg elérjük a számunkra legfontosabbat. Ott gondosan elhelyezett papírcsíkok jelölik, hogy merről jött és merre haladt sebzetten a bika, hol találtak vér a nyomán még tegnap. A kutyák hamar ráállnak a nyomra, Ari és Endre haladnak elől, mi Somával zárjuk a sort. A két kísérőnk pedig helyben marad, várják, hogy miként boldogulunk az immáron több mint egy napos vércsapán.

Addig egészen jól megy a dolog, ameddig tegnap is eljutottak. Ari nagyon szépen követi a nyomot, elhaladunk sorban a jelzések mellett, a kidobott kályhacső is ott van még, ahol tegnap is feküdt a fűben – haj, miért is ilyen buták az emberek. Képesek idáig cipelni a feleslegessé vált lomot, hogy azzal csúfítsák ezt a szép tájat. Ezt soha nem fogom megérteni.

Aztán valami turpisság következik: a bika biztosan megcifrázta lépteit, és időbe telik, amíg a kutyák kibogozzák, hogy merre, melyik váltón próbált utat nyerni a fájdalmát cipelő nemes vad. A szétszórt kökények között néhány vargabetűt megtéve ismét apró vércseppeket találunk, és a kutyák magabiztos tempóval haladni kezdtek a hegyoldal irányába. Hol jobbra, hol balra tértünk el kissé, de az irány mégiscsak egyenesen felfelé mutat. Néhol pedig egy-egy apró kenés vagy vérfolt igazolja a négylábúak kiváló szaglását. Hamarosan sűrűsödni kezdenek körülöttünk a fák és a bokrok, a kökény már egészen összefüggő szigeteket alkot a szederrel. Ezen a helyen már akármi is lehet, de egy váratlan telefonhívás kizökkent bennünket a keresés tempójából. Muszáj felvenni, jaj de nem szeretem ezt ilyenkor. A kutyáknak meg kell állni, pedig nagyon mennének, nem értik miért késlekedünk.

Meg is van az eredménye a váratlan szünetnek. A folytatást keresgélő Soma egyszer csak egészen gyors tempóra vált, és egy bika friss csapáját kezdi követni. Jól látszik a szétnyíló csülök éles lenyomata a sárban. A kis tacskó egyre izgatottabban követi a nyomot. Bennem ugyan kétségek vannak, de azért engedem, hagy menjen, belefér az időnkbe, ha netán tévedés lesz belőle. Pár száz méter loholás után két fiatal bika kel előttünk a szedres sűrűben, így némi dorgálást követően megállítom a kutyát. Endrével alaposan átvizsgáljuk a fekvésüket, mert az ördög nem alszik, még akár a sebzett is lehetett az egyik, de Somát már nem érdeklik ezek a szagok. Saját nyomán indul visszafelé, centire pontosan követve azt. Látom a GPS-en, hogy mérnöki precizitással tartja a csapáját. Én talán még el is  tévednék, olyan egy forma a táj, de ő kisvártatva odavezet, ahol a nyomot elvétette. Endre és Ari közben még a fekvéseket nézegetve egészen lemaradnak.

Másodszorra a tacskó nem téveszti el a dolgot, most már átlát a bika ügyes trükkjén és az éles cikk-cakkban menekülő vad nyomára vezet. A sűrű csipkésnél visszajön a csapán – pedig a vadváltó kézenfekvő módon folytatódik tovább -, és hirtelen balra fordulva átbújunk egy fagyaloson, hogy aztán meg jobbra kerülve bemásszunk a kökénybe. Talán ötven métert teszünk meg, amikor egy vadkörtefa alatt kihűlt sebágyra bukkanunk, amiben ha a bikát nem is, de biztatásként némi vért találunk. Soma meg se áll szinte, kihúz egy kis tisztásra – csupa vér mindenhol a fű -, s a túloldali kökényből nagy robajjal kiugrik előlünk a bika.

Tétovázni nincs idő, már engedem is a kutyát. Bár a vad meglehetős gyorsasággal tűnik el a völgy irányában. Nem is látom csak a fejét és az agancsát, de biztos vagyok benne, hogy őt keressük. Soma nyifogva a nyomába ered, én pedig gyorsan kapom össze a vezetéket és gyűröm az ingem alá, hogy útban ne legyen majd. Lám itt is véres a gally, ahol elugrott – egészen a combom magasságában. A jobb első lábának biztosan van baja. Talán Soma is meg tudja állítani, mert Endre és Ari valahol még mögöttünk vannak.

Az első lendület sehogyan sem akar megtörni, így aztán a nagy távolság miatt széllel, zajjal nem törődve futok utánuk. Amíg a völgy mentén haladnak – előttem jó fél kilométernyire -, egészen bízok a dologban. Aztán mikor a jel hegynek fordul a GPS-en, kezdek egyre jobban aggódni. Mi lesz veled Soma? Hogy bírod majd az apró lábaiddal ezt a tempót, hiszen eddig megállás nélkül futottunk egy kilométert, és a távolság egyre csak nő közöttünk.

Az elugró bika nyomán futva hamar kiérek én is a fiatal akácosból, és egy kopár, sziklás hegyoldalon próbálom csökkenteni, de legalább megtartani a távolságot. Lehet bármilyen jó erőnlétben az ember, az efféle meredek hegyoldalon felfelé szaladni bizony megterhelő, és – ami sokkal nagyobb baj -, meglehetősen lassú folyamat. A bika, sérült első lába ellenére (vagy ép azért?) kitartóan felfelé rohan. Ha jobban meggondolja az ember, ésszerű lehet ennek is a magyarázata, hiszen a két egészséges hátsó lába rúgóként löki felfelé, miközben a mellsőt tehermentesíteni, kímélni tudja. Míg fordítva, a völgy irányában ezt botlás nélkül aligha tudná megtenni az egyik, egészséges lábára eső kétszeres teher miatt.

Irányváltoztatásra csak a közben elért vadaskert kerítése készteti őket. Mire pedig én elérem azt a helyet, ahol jobbra fordultak a kerítés mentén, már jóval előttem járva meg is kerülik a kert sarkát. – Átmásszak? Ne másszak? Vajon hogyan tudnék könnyebben elébük vágni? – cikáznak bennem a gondolatok. Ezen a vad mátrai vidéken nagyon át kell gondolni ám mindent. Nem pattanhatunk terepjáróba, hogy kényelmesen eléjük hajtsunk, hiszen még gyalogút sincsen. Amióta ez a kerítés megépült, nemigen járt erre autó, de tán még akkor se. Az emberi erő pedig véges és nagyon kevés a menekülő vadhoz mérten. Jól kell hát vele gazdálkodni, hogy kitartson.

A rövid kis tanakodás elég arra, hogy a bika ismét irányt váltson, és feledtesse a kerítésmászás ötletét. Követem inkább a nyomukat a GPS szerint, s hogy az irányban kétséget kizáróan biztos lehessek, friss vércsepp csillan meg a felrúgott avaron. Itt futottak előttem, ez egészen biztos. Neki a legmeredekebb, kőgörgeteges mátrai hegyoldalnak. Hihetetlen a táj kietlen komorsága. A leszálló pára csak fokozza ezt. Ugyanakkor van valami lenyűgöző a ködbe vesző meredek látványában. Mint szerte szét földre dőlt óriások, fekszenek kőágyukon a hatalmas, kifordult gyökerű tölgyek. Körülöttem néma csönd, csak a szívem kalapál hevesen. Meg is állok néhány perce, hogy megcsodáljam ezt a hosszú ideje érintetlen tájat. Na, meg egy kis levegőhöz is kell jutnom, mert innen bizony már futásról szó sem lehet, elég csak felnézni.

Van benne valami varázslatos

Szinte négykézláb mászva, fák törzsébe kapaszkodva húzom, vonszolom magam tovább felfelé. Hajt, visz az akarat, mert Somának segítenem kell. A GPS jel elveszett már jó ideje.  – Hol járhatsz, mi van veled? Egyáltalán hogy tudtál itt felmenni? Csak tarts ki kiskutyám, jövök! 

Annyira koncentrálok a mászásra, hogy alig veszem észre az előttem néhány méterre halk zörgéssel felkelő vaddisznó kondát. Öt derék süldővel nézek farkasszemet. Érthetetlen, hogy ebben a szálerdőben, itt a kőtenger közepén választottak maguknak nappali pihenő helyet. De az ő tekintetükben is látszik a csodálkozás. Földbe gyökerezett lábban figyelik azt az előttük szuszogó valamit, amiről a kedvezőtlen légáramlat miatt hirtelen azt sem tudják miféle szerzet lehet. Ilyen látogatóra aztán nemigen számítottak. Lassacskán azért feleszmélnek és szépen sorban eloldalognak.

Nem tagadom, jól esett a rövid kis pihenő, és az ilyesmit én mindig jó jelnek veszem. Vadat látni mindig nagy szerencse, tán még a hajsza is jól végződhet a végén. Hogy aztán a szerencsénket kissé megtámogassam, próbálok a szakadozó térerőben telefonon segítséget szerezni, valahogy a menekülő vad útjába elállókat szervezni, de nem járok sikerrel. Itt nincsenek utak, gyalog pedig nem elég az idő odajutni. Pedig, ha így haladnak, tán még a Mátra tetejéig se állnak meg. Legalábbis a kézi vevőn azt látom, hogy még mindig futnak előttem. Aztán ismét elveszik a jel.

Nem olyan sokat jöttünk még, alig több mint két kilométert, de ezen a terepen egy örökkévalóságnak tűnik. Egyszerűen nem lehet a hegytetőre felérni, mert ott mindig egy újabb és még magasabb kezdődik. Pedig a Mátra csak egy kisebb hegység. Milyen lehet akkor Kárpátokban, Tátrában vadászni? Úgy elmerülök a gondolataimban, hogy észre sem veszem a rám meredő újabb szempárokat. Csak a muflonok éles füttye térít vissza a valóságba. Egy népes nyáj állja utamat. Kíváncsiskodva kezdenek körülvenni, alig kőhajításnyira vannak ezek is. Szerintem tudják, hogy nem bántom őket, nem azért jöttem. Nagy nehezen hagynak csak ott, szép lassan lépkedve tűnnek el a hegyél mögött. Hogy ennyi vad kerüljön az ember szeme elé, az igazán kivételes alkalom, de most már szeretném a bikát is meglátni. És még inkább szeretném Somát viszontlátni. Másfél órája elvannak már, meddig bírja még?

A hegytetőn végre ismét van jel. Háromszáz méterre van előttem valahol Soma. Egy helyben forog, talán még a bikával van. Már óvatosabban lépkedek, közben egyre meresztgetem a szemem, de a köd eltakar előlem mindent, ami ötven méternél messzebb van. Aztán pár perc múlva nem akarok hinni a fülemnek. Kiskutyám állóra csaholását hozza felém a szél. Nagyon halkan ugyan, de igen, ez biztosan Ő! Az öröm, a megkönnyebbülés leírhatatlan. Próbálok kicsit sietni, de az avar nagyon zörög a lábam alatt, óvatosnak kell lennem. Itt nem lesz második esély.

Itt vannak már előttem, de még elrejti őket a köd

Ritka szálerdőben járok, de a sűrű pára miatt nem látok még mindig semmit, pedig az ugatás már elég közelről hallatszik. Úgy vélem, hogy kitartóan egy helyben vannak, talán megunta és lefeküdt a sebzett, nem zavartatja magát a kis tacskó miatt. Most már csak akkor lépek, amikor Soma ugat. Nem szabad, hogy a bika észre vegyen, mert még egyszer nem érjük be, abban biztos vagyok.

Egy kis katlan alján vannak, lassan ereszkedek feléjük. A kőtenger most még a segítségemre is van. A mohás kövek tetején lépkedve, fától fáig lendülve, kapaszkodva csendben lopom a métereket. Csak még addig a fáig, onnan talán… Lekanyarítom a puskát is a vállamról, lassan már lőni is lehetne, de a köd még elrejti őket előlem. Aztán apró gally roppan a lábam alatt és a bika megiramodik. Soma nem hagyja, megállnak ismét. Előttem nincs több fa, nincs több takarás. Próbálok gyorsan és halkan előre osonni, bízva benne, hogy nekem is segít egy kicsit a köd.

Egyszer csak váratlanul megjelenik a szürkeségben a bika kontúrja. Nagyot biccentve lép egyet és fejkoronáját hátra hajtva felém fordítja a fejét. Nincs tovább, megcélozom az oldalát és azonnal lövök. A bika előre esik és páros lábbal akkorát rúg az utána ugró kis tacskóba, hogy az nagy ívben repül hátra. – Úristen, Somának vége! – de talpra érkezik akár a macska és újra a sebzett után veti magát. Ezt nem hiszem el.

Közben a vad előre bukva nagy betegen botladozik lefelé a hegyoldalon, de a kutyától újra lőni nem lehet. Utánuk rohanok fatörzseken, sziklákon át, és a második lövésem végre ledönti a lábáról. Hatalmas, kidőlt fa mellé zuhan, a tacskó rázza, tépi, s közben a harmadik lövésemtől végleg elcsendesedik a nemes vad. Teste méltóságteljesen nyúlik el az avaron.

Terítéken az erdők királya

Somát az ölembe veszem, és csendben leülünk mellé. Éppen dél van, de ide nem hallatszik a harangszó. Az ónos, szürke köd útját állja a fénynek is, helyette fehér zúzmarával borítja a tájat. A hangulat egészen magával ragad. Búcsúzunk hosszú némasággal, csak  egy holló kiállt le hozzánk halkan. Elment immár az erdő királya, az utolsó könnycsepp gördül le szeméből lassan.

Horváth Dániel

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.