Könyvajánló II. – Bornemisza Péter könyvei

Az a rendkívül nagy megtiszteltetés ért bennünket, hogy soron következő könyvajánlókat maga a szerző írta. Péter bácsi kérésünknek eleget téve saját megfogalmazásában szól olvasó közönségünkhöz. Egy “kétkezi vadász” írása ez, nem is fűzünk hozzá semmi egyebet, minden gondolata magáért beszél. Valamennyi vadásznak  szól, vegyétek a szívetekre!

  Vadászszívvel

“Fontos üzeneteket szeretnék közvetíteni!

Talán csak a sorok között suttogva, hogy csodás világunknak más rendje van, – mint a ma szokásba vett. Örök logika és íratlan törvények vezényelnék a vadászatot is, akár a csillagok futását.

Azok közé tartozom, akik megtanulhatták, – hogy a titokzatosan opálos, zöld derengésben – mások otthonában járunk. Azok közé, akik már tudják, hogy alázatos, szerető, és figyelmes vadászszívünk nélkül, esélyünk sincs árnyékunkat veszítve belesimulni e remekbeszabott, hibátlan világba. Azok közé, akik megtanulták, hogy puskánk hiába csillog büszkén a vállunkon!

Vadászszívünk nélkül? – csak mint elefánt a porcelánboltban, – csak olyanok lehetünk az erdőn és mezőn. Mert nem a büszke, fölényes, halált hordjuk a vállunkon! – Tévednek, akik ezt hiszik. Az óriás agancsok, az egészség és testi erő titkainak tudása és lelkiismerete húzza a vállunkat! A gyönyörű erőnlét és az arányos, okos létszámegyensúly titkait birtokoljuk, – mely most napjainkban, éppen vadászszívünk híján borult. S ha magunknak kívántuk, hogy Istenként teremthessünk? – Íme, tehetjük. De csak az Örök rendje szerint. Gondos, szerető gazdaként. Másként minden tönkrefordul, s porba hullik véres kezünkből a gyönyörű Egész! Pedig a legkegyelmesebb VÉG is a mi kezünkben van! De csak, ha a lelkiismeretünk is velünk van. Ha a hatalmas ütésben – a dörrenést már csak az életre választottak hallják, mint a villámcsapást. S ha az összpontos nyugalom felelősége lelkünkbe nő, – és soha egy lépést sem tesz semmi, lövésünkben. Erre aztán, tényleg büszkék is lehetünk!

S ha sebzünk? – fáradhatatlanul, éjt nappallá téve, kedves kutyáinkat is bevetve keresünk.

Bocsássátok meg Véreim, de Én csak ezt az egy ősi váltót tudom! Ezért, – Nektek is – testvéreim – csak ezt mutogathatom. Nektek, fiaim mind, kiknek vadászszíve béklyóktól sem mentes rég, s alig hallotta a tücsök zenét, a lappantyút, és fülemülét. – Mert a klimatizált terepjáróban, a bársonykék égből, a láthatatlan messzeségből a pacsirta aláhulló, Neki szóló üzenetét nem is hallhatta még.

Nektek mutogatnám, – mi, hogyan is van, – Kiknek, még kevésszer gördült le a hegyről, a dómszerű bükkös, óriás oszlopai közül a mellkasunkban is rezonáló, vágyait éneklő őserő – s így lábatok földbe sem gyökerzett még e csodában. Az Istenért! – Nekem higgyetek véreim! – s ne a büszke ámokfutók hamis dicsekvéseit hallgassátok. Engedjétek, hogy fületekbe súgjam, a bíbor-bársonyba süllyedő kékes alkonyatban, hogy előbb ne puskátok után kapjatok. Lelketekre kötném, – hogy az óriási mellől, melyiket válasszátok szerényen. Hisz ha okos alázattal, gondosan, az öreget, kisebbet, a kócosat, gyengébbet teszitek ravatalra a virágos réten, – lenyűgöző jutalmatok sem maradhat el, és a vastagnyakúra halogatott óriás öreg lehet az, majd egyszer. Hiszen, ha mindannyiunk vadászszívének hatalmas Matuzsálemét mi nem halogatjuk öreggé!? Helyettünk vajon ki teszi ezt majd?

Mellemet düllesztve, büszkén – térdig, a füstölgő, kilőtt, patronhüvelyben -, én nem ácsorogtam. Ezt is érezni fogjátok könyveimben. És aki tudni akarná, ezt hogyan kell – az rám, ne hallgasson. De “bezzeg én” sem szeretnék lenni szemetekben! S ha így olvasnátok bennem, – más nyelvet beszéltek. Jusson eszetekbe, vadászbarátaim, hogy kétkezi, dolgos vadászmúltam sem lenne “bezzeg”, – ha nem volna silányabb, nyeglébb s önzőbb a jelen! Amit, ráadásul Ti éreztek annak, – és nem én beszélem belétek! De erről sem akarnék prédikálni!

Így aztán könyveimben csak csendben, boldogan beszélném el, hogy régen hogyan volt, s mik történtek velem. Talán azért is, hogy gondolkodhassatok ezen. Ha pedig majd a vörös-aranyban égre emelkedő kakatoló madárfüggönyben csak a kakast akarjátok – és a szent tyúkok előtt kalapot emeltek, – úgyis eszetekbe jutok. Hogy mit is mondtam? – Hogy nekünk régen, e kalapemelés – ez fele verejtékünk volt!? És majd, amint a dörrenésben, szívetek királya utolsó ugrásában kapja fel lábait, lerántott óriás nyaka alá, – ismét eszetekbe jussak, amint boldog vadászszívetek titokban, kicsit gyászolva – ünnepli gyönyörű öregjét?

S, hogy igenis, igazam volt, – mert még sok virágot is megérdemel – a nagy ünnep, – és a sokat lesett régi Barát! Aki távolról sem, a hősiesen legyőzött ellenség volt! Tudom előre, – hogy a mély alkonyatban beállott hirtelen madár csendben, – ahogy apró kis roppanás kíséretében, odavarázsoltan áll majd, veletek szemben a koromfekete óriás szellem, – megemelt orrával kutatva a szélben, – mozdulatlanná merevedtek. És mert puskátok nem is moccanhatott, – hát, fojtottan dübörgő vadászszíveteket hallotta meg! De lám, – csak azért leshetitek még ma is, éjt nappallá téve – mert akkor ott, – 3 éve, – lőnötök nem illett!

Ha pedig mellém is ülnétek gondolatban, egy fehér lepedők takarta les-kunyhóban? Lelketekbe szállna a puha porhóba fojtott végtelen csendben, a fehéren derengő éjszakában, a messzire hallatszó róka ugatás is. Ahogyan jön, – s egyre csak jön, s egyre közeledik a nád takarásában. Hogy aztán hirtelen, fojtottan pattanjon kezes kis puskátok, halk puffanást küldve a fehér távolba.

Istenasszonyunk, kegyelmének hírnökeként nekem, kunyhóm hűvösében kis pelét küldött a nyakamba. Álmomban osztozni, – velem aludni! S én, vadászszívem ősi parancsaként álmát őriztem, és ezt nem szégyellem! Ahogy a kunyhóm mellé elfektetett gidát is nekem szánta vigyázni, bölcs öreg sutája. Súlyos üzenetét megértve – az éhhalál mezsgyéjén tántorgó malacot is, – inkább felneveltem, mint agyonlőttem. Sosem felejtve közben vállamat húzó kötelességeimet.

De vigyázzatok Barátaim! Mert ha gyönyörű bikátok feje tűnik el reggelre? – Mint az enyém is? Meglehet, meseszép Dianánk, álruhába öltözve egy sejtelmesen gyönyörű virág tolvaj képében hozza vissza évek múlva, egy viharos éjjelen. Hűségetekért! Jutalomként! – hogy soha ne felejtsétek el!

De, hogy mit is………..? Hogy a bikát? – vagy az agancsot-e? – Vagy a mesebeli, álruhás ajándékhozót?

És ügyeljetek ám szerető vadászszívetekre! Mert e kényszerű, ősi szabályok varázslata, a szarvastehenek, suták, szigorú öreg kosok, s bakok, tekintetéből, – mint a könyvborítón álló kan szeméből, – összes sejtjeitekbe szívódhat szét! S közülünk, az alázatosaknak, gyönyörű Dianánk buja ajkai álmukban, vadászszívükbe csókolhat valamit. Mely a virágos, kakukkos erdőt-mezőt járva, úgyis örök, megbonthatatlan szerelem lesz, – Mindhalálig!”

Bornemisza Péter

Budapest, 2013. április 25.

 

Varázslatos vadászatok – 2008

“Éjjel fél egykor szólt a telefon, melyben az irodánkon keresztül rémisztő hírt közölt egy baranyai VT-hez szarvasbikára érkezett vendégem. Este rálőtt élete nagy bikájára, de annak nyoma veszett. Kutya nincs a környéken se! – illetve az erdőgazdaság vérebe nem jöhet, mert sok a vendég és bármikor szükség lehet rá. Nem volt mit tenni mennünk kellett…

Csipesz rengeteg bikát megtalált

…A nyiladékon Csipesz azonnal vért mutatott nekünk, de még az is jól látható volt, hogy a bika arra rugaszkodott és ugrott el amerre állt és nem a hegy felé…Csipesz nehezen és lassan haladt a 10 méterenként egy cseppecskés csapán, a rengeteg szarvasnyomon keresztül-kasul. Szerencsére 200 m után kiderült, hogy ez egy szegélysűrű, hatalmas, körülbelül 200 ha-os kukorica szélén. Vissza kellett küldenem a vadőrt, hogy a puskásokat hívja vissza, és hogy megyünk a csapától a hatalmas tábla széleit végigsétálni. Messziről jól láttam, hogy a szemközt a kukoricán túl, az akácban, egy hűvös oldalban kb 25-30 éves fenyőbetét van.

Alighanem érdekel majd bennünket.

Az autóval hamar odaértünk. Csendben kiszállva, alig mentünk 100 métert, a szemmel is látható váltón, a fenyő szélében ott volt a kenés. Csipesz szépen mutatta, ágaskodva. A fenyőből halkan susogva hűvös légáramlat jött szembe. Visszafordulva a kocsihoz, intettem és mutattam a beváltást, majd azt, hogy a fenyőt vegyék körbe most.

Jó 20 percet várnunk  kellett…

…Letelt az idő, indultunk.

Csipeszkém az ölemben már izgatottan szimatolt az erdőbe, amint egy kis légáramlat jött onnan. Ahogy elengedtem, rögvest eltűnt a vércsapán. Óvatosan, de nagy léptekkel igyekeztem utána, míg hallottam az előttem zörgölődő kutyámat, de a tűlevélen elég halkan lehet lépkedni, ezért jól haladtam. Talán ha 80-100 métert hatoltam befele, amikor előttem a közelben erős vaskos ág reccsent, és már szólt is a vak-vak, vak-vak egyhelyben, talán 20 méterre. Nagyokat lépve suhantam az ágak között, a szárazakat kínosan kerülve, miközben puskám agya már vállban, csövét lefelé tartottam.

Előttem hirtelen valami mozgástól, egy lengő ág integetett. Lassan leguggoltam és az ilyenkor vékony gumikötél alá rögzített látcsövemben az ág előtt egy agancs koronás vége látszott, sőt, – ott volt két láb is alul, s előtte, fölötte egy ívelt hasvonal fekete kóccal fedetten. Ebben a pillanatban már mindent tudtam, – azt is, hogyan áll a bika hozzám képest “odaát”. Már billentem is előre térdre és a célgömb az ágakon billeget s állt meg… körölbelül… Oda… oda kéne!… Durr…!

A puska szájonvágott, óriási recsegés, törés zúzás volt hallható és persze hajszoló ugatás – öt másodpercig. Aztán óriási reccsenés, s a kutya elhallgatott, majd pedig teljes csend lett, melyben legfeljebb a “nagy kő” leesése hallható vadász szívünkben.” – Bornemisza Péter: Vadászszívvel – Csipesz

 

Vadászszívvel – 2011

“Akinek ugyanis megtetszik “a kutya sok hasznot hozó tartása”, könyveimben olvasható történeteim kapcsán, azokat komolyan inteném, hogy nagyon vegyék fontolóra egy ilyen kutya beszerzését. Különösen, ha úgy nem képesek bánni vele, és szeretni őt, ahogyan ő fogja szeretni a gazdáját. Szíve-szakadtáig, életre-halálra.

Ha a magánéletükre sincs semmi idejük, – akkor inkább semmilyen kutyát ne tartsanak. Akkor inkább kíméljék meg magukat a rengeteg bosszúságtól – Akkor inkább felejtsék el az egészet. Aki szívét, lelkét nem képes egy kutyának kitárni, – az semmilyen vadászkutyát, de főleg szálkásszőrű tacskót soha ne válasszon!” – Bornemisza Péter: Vadászszívvel: Őszintén tacskóimról

Bornemisza Péter és tacskója, Betti – fotó: Ormos Lajosné

“…Talán korán is készülődtem lefelé, – Bettikémet annyira ette a fene, jobban mint máskor, hogy velem jöjjön, hogy fel is bosszantott rögtön. El kellett volna szívni legalább egy cigarettát is. Amikor pedig már a létrán voltam, morgott. Egyre inkább morgott. Amit egyébként nem szokott tenni. Mi a fenének morog ez? Ember van a közelben? Akkor szokott morogni!? – Inkább nyüszített, ha le akart jönni velem. – De morogni??…

…Nos, még egyszer felnézve rá csitítottam, hogy csend legyen -, de máskor oly hatásos suttogásom most nem használt. Ahogy távolodtam, úgy erősödött hisztérikus, hörgő morgása, majd egyre vadabbul ugatni kezdett a pazar, csendes, holdvilágos éjszakában. Nagyon bosszantott kutyám viselkedése! – Bevallom kedves Olvasóim, igen mérges voltam rá. A harag meg, ugye “rossz tanácsadó”! A guta majd megütött.

Na de nem sokáig!

A disznó felé haladtomban, mely bizony még 140 m-re is lehetett, megfordulva éppen visszasisteregtem neki – hogy “csend legyen már”,  – de mire visszafordultam menetirányba, – előttem 4-5 méterre kinőtt a lucernából egy óriási fekete disznó. De valami iszonyú nagy óriás állt a derengésben előttem. Akkora, – hogy a levegő (de minden egyéb is) megállt bennem a félelmetes látványtól. A szívem is majdnem…

A véletlen kan

…Eközben az agyamba még az is beletódult, hogy a kutyám! – a drága kutyám! Hát ezt akarta mondani? Hát erre akart volna olyan nagyon figyelmeztetni? Ettől akart volna követelt jelenlétével megvédeni?” – Bornemisza Péter: Vadászszívvel – A véletlen kan

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .