Könyvajánló – dr. Fábián Gyula: “Wildhegerek ivadéka” – Válogatás Storcz Mátyás magyar királyi vadászati tiszt írásaiból

Közel 75 éve, hogy elhunyt Storcz Mátyás magyar királyi vadászati  tiszt. Lassan már a neve is a feledés homályába merül. Már csak egy-két elhivatott kutyavezető és hagyományokat ápoló vadász szájából hangzik fel időnként. Nem kellene pedig a “gyökereinket” elvágni, hiszen egy közös “vér” csordogál az ereinkben ma is. Az a bizonyos “vadászvér”, ami nem csillapszik. Folyton hajt, űz bennünket: – Menj az erdőbe, a természet templomába, figyeld meg annak életét és gyűjtsd az élményeket, amiket később megosztasz majd az unokáiddal.
Hasonló gondolatok futottak át a fejemben, mikor dr. Fábián Gyula könyvét olvastam. Storcz Mátyás elhivatottsága, tisztelete az erdő és a hőn védelmezett vad iránt megfogott. Megfogott, mert így csak egy nemes lelkű vadász tud írni, az erdő az ő temploma és ő alázatos  tagja ennek a közösségnek. Storcz Mátyás kutyák iránti szeretete, az ahogyan ír róluk, számomra azt tükrözi, hogy igazi vadásztársként kezelte őket.
Mondhatják, hogy szentimentális vagyok, de úgy gondolom, hogy a mai kor vadászainak példaképe lehetne ez az elhivatottság és megérdemli azt, hogy ne merüljön  el az idő forgatagában.
Most pedig következzen néhány további vélemény és ízelítőül két részlet a könyvből.

Dr. Rácz Antal így mutatja be Storcz Mátyást:

“Storcz Mátyás született vadgazda, figyelmes és környezetében minden változásra azonnal reagáló, éles tekintetű hivatásos vadász volt. Tapasztalata országos viszonylatban is kimagasló.  Nemeskéri Kiss Géza tiszteletben álló királyi vadászmester előretolt bástyája, ötletgazdája és az elképzelések megvalósítója volt.  Ők ketten a szakma alázatos és becsületes szolgálatában szerencsés párost alkottak. Tehetségük, tudásuk, magas diplomáciai adottságuk és viselkedésük révén a legmagasabb szakmai csúcsra kerületek – megérdemelten, hisz a király vadászmesterét és fővadászát nem a mesélők, hanem a szakmát magas színvonalon művelők közül választják ki. Mindkettőjük  szerencsére írástudó vadász volt, így írásaikból több generáció tanulja még ma is a vadászati ismerteket és alkalmazza a mai un modern vadgazdálkodásban is.

Storcz Mátyás a vadgazdálkodáson felülkerekedve alapította meg és tette szakmai berkekben tudatossá a véreb tenyésztésének, idomításának  és alkalmazásának szükségességét. Bátran mondhatjuk, hogy a maga szintjén megalapítója volt a véreb alkalmazásának, s ezzel magasra emelete a magyar vadászkultúra patinás zászlaját. Mint szakember nem törekedett beosztottjait háttérbe szorítani, sőt szívesen tanította őket. Munkatársainak helyszíni bemutatóval szemléltetve tanította a vadászat tudományát, különösen pedig a vad védelmét. Nemes gondolkodású, szerény és segítő kész ember volt, de könyörtelenül üldözte mindazokat, akik a féltett vadját károsítani merészelték.” – Dr Fábián Gyula: “Wildhegerek Ivadéka” – Válogatás Strocz Mátyás magyar királyi vadászati tiszt írásaiból

 

Dr. Fábián Gyula így ír saját könyvéről:

“Hosszú gyűjtő és előkészítő munka után végül összeállt ez a válogatás, amelyet most jó szívvel ajánlok mindenkinek, de főként azoknak, akikben megvan az igény és kíváncsiság arra, hogy vadászmúltunkat jobban megismerjék.” – Dr. Fábián Gyula

 

Végül két részlet a könyvből:

“Apróságok –a vadásznaplómból

Őszi virágok tarkállottak a réten. Ravatalán feküdt a legendás tizenhatos.

Vastag, rőthbarna, jól gyöngyözött agancsszárak, vakító fehér ágvégek díszítették, gyönyörű trófea volt. Hárman álltunk mellette! Tisztességet adva az erdő fejedelmi, koronás vadjának. Sas, a tapasztalt vendégvadász és principálisom, aki 55 éve óvta nevelte a vadat. Szerette az erdőt, minden zegét-zugát ismerte a rengetegnek. Csak ott érezte jól magát. Nem tudott megválni tőle. Ígértek neki előléptetést, békés nyugalmat, kitüntetést – de ő maradt. Nagy erdőszeretetét ismerte a vendég, s valahogy meg akarta köszönni az örömet, amely a legendás tizenhatos elejtésével érte őt.

– Mit adhatnék ezért a felejthetetlen élményért, kedves Storcz bácsi – kezdte mondani – kérjen bármit, szívesen tejesítem!

Az öreg elkomolyodott, szeme elrévedezett, mintha valahol messze a régmúltban járna. A feje megereszkedett egy kicsit majd csendesen megszólalt.

– Több mint fél évszázada járom az erdőt …szeretném, ha húsz évvel fiatalabb lennék.

A vendéget meglepte ez az egyszerű és mégis teljesíthetetlen kívánság. Ő is benne volt már egy kicsit az időben és maga elé nézve halkan felelte:

– Azt én is szeretném …!” – Tóth Gyula

 

“Munkában a vérebbel

A véreb munkájánál izgatóbbat és szebbet elképzelni nem tudok. Éppen ezért azt gondolom (lehet, hogy elfogult vagyok), másokat is érdekelni fog, ha néhány izgalmas vérebmunkát leírok. Részben azért  is teszem, hogy magyar nagyvad vadászaink jobban megbarátkozzanak a véreb használatával. Ha unalmasnak találnának, kérem szíves elnézésüket.

– Mikor a koronást megbámultuk, kijöttünk. A nap már delelőt mutatott, amit mi is erősen éreztünk. Első gondom volt azonban hátizsákomból kiemelni a három literes vízzel telt kulacsot, levettem a kalapom, és teleöntöttem vízzel és Lucikámnak tartottam. Nagy  mohósággal lefetyelt a vízből, azután okos szemét rám meresztette, farkát megcsóválta: az volt nála a „köszönöm ,nem kérek már”. Megsimogattam, mire végig terült a pázsiton, mi pedig gyorsan falatoztunk, mert még aznap igen nagy munka várt ránk.

Egy igen magas vadász úr a Valkói területen reggel fél 7 órakor egy erős bőgő bikára lőtt mely tűzben rogyott össze. A Bika vánszorogva felkelt, csülökre kapott, s a sűrűségben eltűnt. A vadász úr azért nem lőtt még egyszer, mert állítása szerint magas váll-lap lövés volt. Falatozás után azonnal kocsira ültünk és átmentünk a Valkói területre. Délután 2 óra volt. A magas vadász úrnak megjegyeztem, hogy Luna nehéz véreb, a sebzettet nem éri utol, ha meg is találja. Azért elküldök a gyorslábú vérebemért. El is küldtem Papp István vadászt. Megérkezik a Vidur, a gyorslábú bajor véreb, szeretettel üdvözöljük egymást, azután összecsókolódzik Lunával, s mintha valamit a fülébe súgott volna, mindkettő boldog örömmel csóválta a farkát a kilátásba helyezett élvezet fölött.

Lunával a lövés helyére megyek, szimatot vétetek és kiengedem az egész vezetéket. Az összeesés helyén sok vért talál. Nem jó jel. A magas lövésnél rendszerint kezdetben igen sok a vér vagy 200 lépésig, azon túl mindig kevesebb, majd semmi.

Követjük Lunát. Kegyetlenül izzadunk a nagy hőségben. A bika egyik sűrűségből a másikba vált, a megállásoknál igen kevés vér, sebágy sehol. Luna azonban farka lengetésével, s az ismert horkolással meggyőz arról, hogy jó nyomon van. Közben köröz, felágaskodik a feslett bokrokról szimatot venni. Egyszer a bika átvált egy leperzselt tisztáson a Senki-erdő felé száz meg száz egészséges csapa között. Már délután fél 4 volt. A Senki-erdőben egy nagy dagonya van, s kinyomoztuk, hogy a sebzett bika a dagonyában hosszabb időt töltött. Átláttam a helyzetet, s jeleztem a magas úrnak, hogy a bikát másképp nem kapjuk meg, mintha a nádasba nyomatjuk. Elértünk a szálerdőbe, csapára teszem Vidurt is, megsimogatom mindkettőt, felnézek az égre segítségért a jágerek szentjétől és ráuszítom a csapán a két vérebet.

Végtelen csend … Úgy fél 5 óra tájban, István kinek jó füle van, oda szól hozzám „kérem fővadász úr, Vidur állora csahol” úgy fülelünk, hogy lélegzetünk is  eláll.

– Hallja?

– Hallom.

– Ott, abban az irányban!

Ahogyan tüdőnk engedte és ahogyan lábaink bírták, futottunk a hang irányába. Negyed 6 óra volt, mire a helyszínre értünk, és olyan látvány tárult a szemünk elé, mely ritkaság számba megy. A vérebek beszorították a bikát a halastó kellős közepébe. Ott állt a bika, s a vérebek csaholva úszkáltak körülötte. Odaszólok Pappnak: István, ha a kutyák távolodnak a bikától, akkor szóljon.

– Most – kiált Istvánka. Ebben a pillanatban dördül el a 450–es nehéz express, egy loccsanással a sebzett bika a tóba hömpölyödött. Kár, hogy ezt az izgató szépséges jelenetet filmen nem lehetett megörökíteni. A magas úr is hallotta az állóra csaholást, az expess mennydörgő hangját. Fáradtan ballagott a hangok irányába, megfújta a jelzőtrombitáját, s mi puskacsőbe fújva válaszoltunk, mígnem ránk talált. Akkor már kivonszoltuk vezetőszíjaknál fogva a bikát, s én zöld gallyacskát törve, megfestve azt a kapitális páratlan 14–es vérével, átnyújtottam a magas úrnak, aki nem volt más, mint I. Ferenc József őfelsége, akkori uralkodónk. Őfelsége igen boldog volt, s nem tudott eltelni a vérebek dicséretével, melyek agyonfáradva feküdtek hátizsákjaink mellett, még a jutalmul felkínált zsiger sem kellet nekik.

Íme a véreb megbecsülhetetlen munkája! Ha ezek az ebek nem tanulták volna az egészséges, hideg csapán való munkát, a bika sosem került volna ezzel a magas lövéssel terítékre.” – Nimród vadászújság  1930  március 1.

Hegedűs Sándor

5 thoughts on “Könyvajánló – dr. Fábián Gyula: “Wildhegerek ivadéka” – Válogatás Storcz Mátyás magyar királyi vadászati tiszt írásaiból

  1. Tisztelt Zsolt!

    A könyvet a szerző 2002-ben kis példányszámban adta ki, ő azóta sajnos elhunyt. Esetleg antikvár oldalon fellelhető (bár én még nem találkoztam vele).
    Üdvözlettel:HS

  2. Tisztelt Szerkesztőség!
    dr. Fábián Gyula: “Wildhegerek ivadéka” – Válogatás Storcz Mátyás magyar királyi vadászati tiszt írásaiból
    Szeretnék érdeklődni, hogy ezt a könyvet hol lehetne beszerezni.
    Egy kedves vevőnknek kellene.
    Tisztelettel: Havasi Zsolt 30/2565767

  3. Kedves Sándor!
    Nagyon nagy örömömre szolgál minden olyan ténykedés, amely Storcz Mátyás emlékének megőrzését tűzte zászlajára. De szabadjon megjegyeznem, hogy a Magyar Véreb Egylet – melynek egykoron Storcz Mátyás is alapító tagja volt – méltóképpen emlékezett meg Róla a 2004-ben Gödöllőn megrendezett Emlék Versenyen. Azt gondolom, hogy a valamikor rendszerellenesnek tartott kiváló szaktekintély emléke napjainkra is fennmaradt, nagyban köszönhető a sajnálatosan már elhunyt Fábián professzor könyvének és az említett rendezvény szervezőinek, nevezetesen Kovács Gábor (Vadászkamara) és Galbavi József gödöllői hivatásos vadász áldozatos szervezőmunkájának. Ugyanakkor mindíg nagyon nagy örömmel tölt el amikor Storcz Mátyás munkásságára emlékezünk. Tegyük ezt minél többször, nagy tisztelettel ahogyan azt Ő is tette elődeire emlékezve!
    Ozvári Zoltán -vérebvezető-

    • Kedves Zoltán!
      Elöször is megszeretném köszönni csapatunk nevében a dicsérő szavakat. Másodszor hagy mondjam el, hogy nem szabad elfeledni az elődök munkásságát és igyekszünk, hogy ezek ne merüljenek el a feledés homályában.
      Ez a pár mondat és könyv ajánló csak egy figyelem felketés arról, hogy a “régi” időkben milyen tisztelet és misztikum övezte a Vérebveztöket, akik alázatos munkával védték a szeretett vadjukat. Sajnos a vérebes irodalom igen szegényes itthon, evvel a könyvel is probáltuk ezt a hiányt betölteni, illetve a sokak álltal nem ismert kiváló szakembert bemutatni.
      Vadászüdvözlettel: Hegedűs Sándor

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .