Mi fizetjük a révészt is…? – Bornemisza Péter cikke

A honlapunk alapvetően a sebzett nagyvad utánkereséséről, a keresésre használt kutyáinkról, rólunk és az ezzel kapcsolatos tevékenységünkről, valamint szorosan a témához kötődő dolgokról szól. Nem terveztük, hogy ez másként lesz, de úgy gondoljuk, hogy olvasottságunk elérte azt a szintet, ami nagyobb felelősséget oszt ránk. A több mint 11000 látogató egy erős bázist jelent a magyarországi vadászok létszámához mérten. Épp ezért jelentetünk meg most egy olyan cikket, ami a korábbiaknál  súlyosabb témát feszeget, talán kissé kényelmetlen is, mert bizony magunkra ismerhetünk a sorokat olvasva. Nyomtatott vadászsajtóban a korlátozott hely miatt, csak egy része jelenhetett meg. Itt elfér teljes terjedelmében, reméljük minél több vadászhoz eljut majd.

Számomra ezért is érdekes a cikk, mert évekkel ezelőtt egy vadászati fórumon hasonló témát feszegettem.  A vadkár miatt “jajveszékelő” vadásztársaságok számára ajánlottam valamit, egy egyszerű ötletet, amivel ingyenesen tehetnének a vad által károsított területek védelme érdekében. Nevezetesen tegyék lehetővé az ellenőrzött módon történő, de ingyenes a vadkárelhárító vadászatot. Sokan szívesen és felelős terület őrzést végezve élnének a lehetőséggel. Na de milyen dolog ez? Nehogy már más ingyen vadásszon, és meglője azt a süldőt előlem! Igaz, hogy én otthon ülök ehelyett, ő meg egész éjjel a vetést őrzi, de én tagdíjat fizetek, hát nehogy már! – jó magyar szokás szerint. Arra nem is gondolván, hogy a tagdíjban aztán úgyis megfizet ezért a hozzáállásért az irigy vadász. Nem hiszem, hogy sok helyen alkalmaznák ezt.

Bornemisza Péter sokrétűbben, mélyrehatóban ír a témáról:

“Aki olvasta a Magyar Vadászlap 2013-as februári szerkesztői értekezését “Megéri?” címmel Csekő Sándor tollából, – az már elgondolkodhatott, – ha akart. Úgy tűnik, hogy most végre elindult egy eszmecsere. – “Som” egészen kiváló “Ki fizet a végén”? – című, eszmefuttatásának logikája, egyenesen dermesztően igaz. De Farkas Tibor “A sövény túloldalán” vagy Agyaki Gábor “Össztűz a vaddisznókra” című írása is lényeges mozaikokat tesz, – szerintem ugyanazon, fontos gondolatsor teljességéhez.

Ide tenném cserepeimet én is, a többihez. Attól tartok ugyanis, hogy ezek is valamikori gyönyörű, hímes korsónk darabjai. A magánerdőhöz és földtulajdonhoz kötött erdő és vadgazdálkodás, – szerintem – nem váltotta be a közérdek hozzáfűzött reményeit. A nyugat-európai minta alapján, – mi vadászok, – az európai példákból, már rég, pontosan tudhattuk, mi következik ránk. Vadgazdálkodásunkban immár – egységesítő rendelkezéseink ellenére – “ahány ház – annyi, szokás” és módszer létezik. “Mindenki másként csinálja!” A gyakorlatban pedig, ezekhez az önálló(?), “gazdálkodási módszerekhez” mintha senki másnak köze sem lehetne. Mintha még a törvényeknek vagy a közérdeknek sem volna! Szinte kizárólag a pénzgyártást szolgálják. Oly annyira így van ez, hogy a vadgazdálkodás valamikori legfontosabb céljai, – csodálatos vadállományunk elsőrendű minőségi és létszám kérdései is – erősen háttérbe szorultak. – A Pénz és az Üzlet “szent” nevében.

Ráadásul bármerre nézünk is, “vértestvéreink” szerep és céltévesztései is megdöbbentőek. Természetvédelmünk értékrendszerében csak egy “legelész” ölyvnek (Buteo Homonnay) vagy egy kockás liliomnak van értéke ebben az országban! Sőt, imádkozhatunk, hogy anakronisztikus medvevédelme, ne torkolljon egy halálos pofonba Balassagyarmat belterületén, és ne a mi nyakunkba hulljon majd valahogy végül.

Erdésztestvérünk mai módszereit vizsgálva – hasonlóan csak imádkozhatunk, drasztikus “irányváltását,” észlelve. Ma, százezer hektárokért felelős erdészetvezetők vélhetik úgy, hogy a világhírű magyar gímszarvas tarvadját – (akár egy nagy értékű génbank kellős közepén!) “idő és személyzet híján” – eladható tereléseken kell halomra lövetnie, és akkor majd csak elfogy valahogy. Egy-két agancs mustrán az lehet az érzésünk, hogy a minőség és kor szerinti válogatás teljesen a múlté.

A vaddisznóval való bánásmódról már nem is beszélve! Ma már jól látható az is, hogy vadunknak több esze van, mint mindannyiunknak együttvéve, mert egyszerűen kimenekül az erdőből. Természetesen, hisz mást nem is tehet. Egyenesen a mezőgazda ölébe persze, és az ország irdatlan kárára. No de sebaj, mert ezeket az irdatlan károkat mind egy szálig, majd úgyis a vadászat fizeti! – (Hiszem, hogy nem sokáig!)

Ez maradt mára, az egykor vadgazdálkodásáról méltán világhírű magyar erdészet elismerésre méltó munkájából. Az egyre rozsdásabb, lebontatlan kerítéseken és élve befogókon kívül! Ám az én mondanivalóm nem ebben az irányban volna. A saját portánkon, szeretnék söprögetni. (Még ha most megnyúznak is ezért – elevenen.)

Összes, sokat taglalt külső nehézségeinken túl ugyanis, szerintem, humán erőforrásainkkal is problémák vannak. Magyarul, a mai magyar vadászatnak meghatározó gondjai vannak, kicserélődött vadásztársadalmával is. Mely generáció váltás jobbára, (1946 után ismét egyszer!) az elődök példája és tanítása nélkül zajlott. És bár most nem akasztottuk fel és nem tettük földönfutóvá nagytudású vadászainkat, – nyeglén, nagyképűen dobtunk ki az ablakon, sok mindent, amit megtarthattunk volna. Sok kiváló, vadászati szaktudással, rutinnal rendelkező, elkötelezett erdész és vadászembert véreztettünk el, – most a Pénz mérlegén. Eszünkbe se jutott, hogy húsz évvel később, ezért majd mekkora árat fizethet az egész magyar vadászat. Míg ugyanis a vadászat társadalmi munkában folyt a “szocializmus építése” során, és azok is(!) vadászhattak, akik, sok munkával szolgálták, (szolgálhatták egyáltalán!) a vadászat közös ÜGYÉT(!), addig a vadászat egész működtetése, erre a – jól vagy rosszul, – de elvégzett nagymennyiségű társadalmi munkára épülhetett. Messze nem azt állítom ezzel, hogy ez volt a legkiválóbb rend és szakmai munka a világon, és azt sem állítom, hogy ekkor a teherviselés igazságos volt. Legfeljebb azt, hogy sokkal olcsóbb és eredményesebb volt a mainál. Pedig akkor is, csak a vadászok mindössze harmada dolgozott szívvel-lélekkel és sokat. A párt korifeusok és magas beosztású vadászok semmit. De akkor legalább hagyták vadászni azokat, akik dolgoztak. És ez a lényeges tanulsága ennek mára! Az tehát, hogy vadgazdálkodásunkban szükséges, rengeteg munkát akkor, – így vagy úgy – de elvégeztük. (Elvégezhettük!) Ma viszont ugyanennek a munkának valahogy “gazdája” sincs. Mely el nem végzett munka ma, vadállományunk túlszaporodásával például, elképesztő kockázatokkal és következményekkel fenyeget. Az a fajta értékrend ugyanis, mely a felelősséggel elvárt vadászi munkáért élvezhető vadászati lehetőséget nyújtott, – aránytalanul szerencsésebb, célravezetőbb szervezése volt a két legfontosabb szempontból lényeges, rengeteg munka elvégzésének.

Mégpedig, csodálatos vadállományunk minőségi fenntartását, létszámának gondos beállítását célzó, – valamint a mezőgazdálkodó kárainak elhárítását biztosító – rengeteg munkának. Nehéz volna letagadni, hogy jó néhány helyen volt ez a munka profi színvonalú, felelősséggel végzett, színvonalas vadgazdálkodás, – az akkor világhírűen kiváló állami erdészeti szektor mellett is. Vagy – ha nem az volt? – legalább a törvények be nem tartása szigorú fegyelmi felelősségre vonással fenyegetett!

Ha tagadjuk, ha vitatjuk, a magyar vadászatot ma égető legjelentősebb gondjainkkal is, – részben(!) – a fenti, legfontosabb szempontok elhanyagolása miatt szembesülünk. Azzal pl. hogy tele vannak a balatoni nádasok, a mezőgazdaságilag művelt körzetek, a pécsi szőlők sőt, még a Budai-hegyvidék kertjei, utcái is, kukázó vaddisznóval. Mely jelenség, egyébként nem feltétlenül csak a túlszaporodás jele! Talán sokkal inkább az erdészet mostoha bánásmódja, az eredeti élőhely elviselhetetlenné válása indokolják. A nyugalmasabb, sőt még netán télen szórózott, apróvadas jellegű élőhelyek vonzása ezért is(!) ellenállhatatlan!

A lelkiismeretes egyéni les vadászat, nyugodt, selejtező válogatása helyett, a kényelmes, gyors szakmai erőszak, a nyakló nélküli hajtások, terelések, – egyértelműen a kiszorítás logikus következményeivel járnak! Minőségromboló hatásukról már nem is beszélve.

Szerintem sajnos, azért is(!) van ez így, mert az új vadásztársadalom jelentős része, nem vadászik! A szó valódi, és szakavatott értelmében legalább is, alig. Kevés idejében, érdeklődése nagy bakokra és bikákra, kosokra, valamint a rövid időt igénybe vevő hajtásokra korlátozódik. – (Ezt lehet tehát jól eladni!!!) Szerintem mindennél sokkal nagyobb baj, hogy akinek nincs sok pénze, az nem vadászhat! Hiába volna ideje, hozzáértése, felszerelése, szolgálnia a vadászatot. Ezt ma, nem teheti. Pedig a süldőt, malacot, gyatra kocát, borjút, ünőt, sutát nehéz eladni, – és bizony, úgy tűnik – “jutna is maradna is”!

Na de ugye olcsón vadászni? Amikor minden fillérre szüksége volna a gazdálkodónak? Pedig lám, pont ezt az alázatos szakmunkát volna értelmes ismét összefésülni a kényszerű Pénzszerzéssel. Miután viszont csak a minőség adható el jól, a gyakorlatban messze járunk, felbecsülhetetlen értékű vadállományunk közérdekű(!) gondozásának szolgálatától. A “piac” kíméletlen kontraszelekcióra késztet! Nincs már a kortól is függő, minőségi szelekció! – (Szigorú, következetes trófeabírálat sincs.) És sajnos, erre látszanak rímelni, még a megyei lelövési tervek korhoz kötött előírásai is. (A cél és igyekezet pedig jó volna!)

Lehet, hogy meglepő, de közérdekűnek nevezném a vadkárok elviselhetőre mérséklését, az erdészet és természetvédelem drasztikus szemléletváltását, sőt, a balatoni, nádasok, vagy a budai utcák vaddisznó-menetesítését is. – A felbecsülhetetlen értékű gímszarvasállomány minőségrombolásának beszüntetéséről nem is beszélve. – Akkor is, ha az erdő “a fontosabb”, és nagyobb értéknek tűnik! Akkor is a régi összhang jegyében, – az ország mezőgazdasági kárainak jelentős enyhítése érdekében is(!) nagyvadunk nyugodt életvitelét, (minőségi szelekció mellett) az erdőben kell lehetővé tenni.

Ez annyira égetően fontos, hogy ez bizony akkor is megtörténik, ha ehhez jelentős szemlélet váltás és radikális személycserék lesznek szükségesek! Szerintem, ez annyira nyilvánvaló, hogy épp ezért nem kéne önhitt jogok hiedelmében e közérdekek tyúkszemén álldogálni. Mert manapság a politikától bizony drasztikus beavatkozások is várhatóak!

A szabadidejüket a vadászatra szánó, önállóan, ma is eredményes régi, – vagy új, vadászembereket nem csak a “szolgáltatások” görcsös erőltetéséből és a hiányzó sok társadalmi munkából adódó, eszement költségek, – de semmirekellő társaik irigysége is fojtogatja. Sokhelyütt a pénzben méricskélt egyenlőség sem működik. A Pénz “tulajdont teremtő” szemlélete szerint, ha egyszer kifizettük a “csomagunkat”, senkinek semmi köze, hogy meglőjük-e a “keretünket” vagy a televíziót nézzük-e inkább? Ez a sokhelyütt jellemző álláspont – akárhogyan is próbálják a lelövési tervet “kiriglizgetni”, az állomány szétkergetésével hozzájárul a fenyegető túlszaporodáshoz.

Semmiképp nem szeretném azt sugallni, hogy új vadászaink között nincsenek szívbéli, becsülettel vadászni szándékozók. Sőt, – bizony sokan szenvednek is attól, hogy a “szolgáltatások” miatt e varázslat teljességéből, nekik jószerével már éppen csak a durrantás juthat! – (Mert a többi már “szolgáltatás”!) Látni kell, hogy a Pénz – óhatatlanul a “szerepek” szakmai szétválasztására is törekszik. A vadász a vásárló, a vadgazda pedig a szolgáltató. (Kéne legyen!) A vásárlók azonban, jobbára azt veszik meg, ami tetszetős.

A vadászat nagy mennyiségű selejtező, (idézem!:) “szarban turkáló rabszolga munkája” nem kell senkinek! E kifejezést a 2010-es FeHoVán tanulhattam.

A már messziről is “naaaagy” vadászra, – (aki éppen 400 méterről lőtte homlokon a “vadakat,”) – mégis hálával gondolok. Tudatosította bennem, hogy életem végéig, a vadászat szívbéli, alázatos rabszolgájaként, – hová is – kik közé is tartozom! Sőt, hogy egész vadászéletem során, (“szarban turkáló sportvadászként” is), egy gyönyörűen kerek, közérdekű ÜGYET szolgálhattam! Melynek, kiváló összhangú céljaiért, egy fegyelmezett, szigorú értékrend szerint, volt érdemes élni, tanulni és, – nyugodtan mondhatom, – önként, éjjel-nappal dolgozni is! E szerelmes, meseszép, de néha kő-kemény MUNKÁBAN!

Ehhez képest és helyett, ma legfeljebb azt mondhatják el sokan, – vállat húzva, – hogy “de hiszen mindezt is kifizettük már”! – “A többit meg, majd a hivatásos intézi”! Vagyis a gyakorlatban mindent – ami a lövés előtt és után történik? (Mindent, ami vadászéletünk sava-borsa, íze-zamata, varázslata, színe-java, hozzáértésünk virtusa, becsülete?) Nos, – szerintem, itt rohan a dolog a falnak ismét! – (Több szempontból is, de maradjunk a közérdekeinknél.)

Vajon melyik hivatásos végzi el azt a “többi munkát”? – Az-e, aki csak papíron létezik? – (40 %-ban!) Vagy az, amelyik egyáltalán nem is vadászhat nagyvadra? – Legfeljebb rókára? Az, – aki felsőfokú végzettséggel is csupán csicskás-sofőr? Aki csak azért van, hogy megmondja, hová is üljenek a vadászok? És, hogy lőtt vadjukat reggel (befülledve!) “megtalálja” a tarlón? – Hogy zsigereljen, és beszállítson?

Elnézést kérek, de nem röhelyes? – nem a világ szégyene? – hogy egy “vadászember” helyett – a lövéstől eltekintve – minden egyebet a vadőr csinál? (Mélységes tisztelet a még nagyszámú, kivételt képező, új – vagy régi, vértestvéremnek!)

Valamikor, a föld alá süllyedtünk volna szégyenünkben, ha bármiért is a vadőrt kellett volna segítségül hívnunk. A selejtezés gondos, legalábbis paraszti ésszel történő válogatásán túl a lelövés teljesítését – a rókák gyérítéséig, a cserkész utak és források tisztításától, a vadföldművelésen át, a szárnyas ragadozó irtásig vagy a nagyon is koncentrált vadkárelhárítástól, a falvak karácsonyi húsosztásáig, vagy zárszámadások vacsorájáig, – a fácáncsibe őrzésétől, az állományok téli etetéséig, mindent a világon megoldottunk. A vadőrrel vállvetve, egy sorban! 6.500 hektáron! A 35 tagból kb. 12-en! – Feszített, civil foglalkozásunk mellett csak vadkárelhárításra 20-30 (fél)éjszakát fordítottunk sokan! Szinte a teljes szabadidőnket a vadászatra áldozva. Erdésszel, földművessel, szoros barátságban(!) és együttműködésben. – Önálló(!) felelős(!) vadászemberként helyt állva. Évente, fejenként 30-60 db nagyvadat ejtve. Melyeket nyáron is(!) kifogástalan minőségben voltunk kötelesek(!) terítékre hozni, – azonnal(!) kizsigerelve, már éjjel, vagy hajnalban beszállítva. Mely munkánkhoz sem terepjárók, sem telefonok, sem villanypásztorok nem voltak. Legfeljebb magunk építette kunyhók, és duplán hóláncolt Trabantok. Cseh és orosz fegyverek és lőszer, és maximum 6×40 es Jena vagy Japán céltávcsövekkel. (A “bezzeg régen” “bezzeg én” érzéseiket, most nem én sugallom! – hanem a jelen silánysága!)

A lenyűgöző jutalom az imádott, önálló munka becsülete, büszkesége és e küldetéssel(!) járó, kiérdemelt, gyönyörű vadászat lehetett! A falusi társadalom óriási megbecsülése, szeretete, és együttműködése mellett.

Vajon ma ki végzi el ezt a rengeteg munkát, ha a vadászember akkor ül a televízió elé, amikor csak akar? Akár a legnagyobb “dologidőben” nyáron is – 23 órakor legkésőbb, már otthon is van az ágyában? (Az orvvadászat legnagyobb örömére!?) – Eszébe nem jut, hogy hurkokat szedjen össze? Hogy megjavítson egy létrát? Vagy megnyisson egy eltömődött forrást? – És még a cserkészutakat is bérmunkában sepertetik?

Na de felelős a mai vadászember még valamiért is? Vannak még kötelességei? Vagy már csak kifizetett jogait tartja számon?

Akinek meg volna kedve, ideje, tudása, – sőt, “jogait” is feledve boldogan dolgozna, és vadászna is egész éjjel – és győzné erővel(!) kizsigerelni és beszállítani is, a kifogástalanul válogatott süldőket és ünőket, – az ki sem teheti a lábát a területre? – Csak mert nem tudja megfizetni, hogy szabad legyen enyhítenie az ország milliárdokra rúgó kárait? Pedig azok helyett is helyt állhatna, akik mindössze néha, – nagy bakra, bikára hajlandók vadászni.

Vajon nem túl nagy luxus ez? Nem sejlik fel bennünk, hogy ez az egész – így, – ahogy ma van, tarthatatlan? Sőt, hogy egyébként, valamiféle praktikus és jövedelmező összefüggés lehet a lassan kezelhetetlen vadlétszámok és a nyakló nélküli, nagyüzemi “pénz kaszálás”, céljai között?

Vajon miféle szerződés az pl., mely csomagból 60 db tarvad, süldő, koca, jerke, stb. “marad vissza” évente? Mely “töltelékről” egyébként, a szerződő felek eleve tudják, hogy az, mindössze az “árképzés” céljait szolgálja. Vagy, más esetben meg azt tudják, hogy a 100 db nagyvadat ezen a 600 hektáron képtelenség terítékre hozni! Ha egy évig haza se mennek a lesekről és – “ha már nem is töltenek, csak lőnek” – akkor sem.

Mindennek fényében gondoljuk csak végig alaposan, miféle átverése zajlik ma, a még kevéssé dörzsölt, kezdő bérvadász-társainknak, akiknek pénzük is van arra, hogy ezt a méreg drága “megvezetést” ki is fizessék? De ami ennél is fontosabb, hogy milyen félrevezetése ez az ország közérdekeinek is?!?

Kétségtelen tehát, hogy keserveinkben, óriási gondjainkban van hova, s kire mutogatnunk magyarázkodva. Na de nem kéne mégis, saját portánkat is kisöpörni? – Nem kéne a saját sorainkban és a fejekben is, rendet tenni?  Nem kéne nekifogni helyreállítani a trófeabírálatok értelmes szigorát? Hisz vadállományunk szigorú, minőségi követelmény és értékrendszerét a Pénzzel hiába is akarjuk összefésülni, hisz látnunk kell, hogy éppen a Pénz teszi azt tönkre!

Nem kéne átszabnunk – az el…szabottat? – Újra gombolni a húsz egynéhány éves lódenünket, mert félre lóg? Mert biztosak lehetünk, hogy holnap vagy azután, mások szabják át, vagy gombolják újra, – helyettünk! Mert az igazság felettébb kellemetlen pillanata közel van! És a mára gúzsba kötött magyar vadászatnak nem kéne a vádlottak padján találnia magát! A mára alkalmatlan, – hivatását és komplex kötelességeit, céljait tévesztett erdőgazdálkodás és természetvédelem mellett – a hamarosan bekövetkező közérdekű felelősségre vonáson. Mert akkor aztán, mi fizetjük, még a révészt is!

Isten legyen hozzám könyörületes! – és adja…jaj, csak adná, – hogy tévedjek.

Bornemisza Péter

U.I.

Az írás rövidítve megjelent a Magyar Vadászlapban, mely óriási megtiszteltetés számomra. – Ám sajnos, egy folyóirat erősen korlátozott terjedelme nem teszi lehetővé egy nem céltudatosan, újságírói tehetséggel tömörített írás kijelentő mondatain túl, rendkívül fontos értelmi indokainak közlését is. Így a miértek kifejtését sem. – Ami viszont egy gondolatsornak bizonyságát és értelmét adhatja. Ez a se bevezetés – se záró mondat, – se kerek egész, – ez nem nekem való. Ezért a teljes írás megjelenésének most nagyon örülök.

Gondolataim nem valakik ellen fogantak! Gyönyörű kis országunk, vadász-fiataljaink és csodálatos vadállományunkért érzett aggodalmamban születtek.

Őszinte tisztelettel    BP.”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.