…míg bele nem kopik a talpa…

„Keresse addig, míg meg nem találja, míg bele nem kopik a talpa, míg bele nem törik a dereka…” – áll az egyik kedvenc Széchenyi Zsigmond idézetemben, de senki nem gondolja ezt szó szerint. Pedig megesik néha, hogy úgy van. Megesik, de nem azokkal, akikre Széchenyi Zsigmond gondolt, sokkal inkább ki vannak téve az ilyen veszélynek négylábú társaink. Az olvadó, majd visszafagyó jeges hó még a vad lábát is könnyen kikezdi, nemhogy a kutyák viszonylag puhább talpát. Különösen, ha még felsózott járdákra, utakra is lépni kényszerül az eb időnként.

Soma is így járt. Kereste, amíg bele nem kopott a talpa. Az utóbbi hajtásokon a havas időben volt, hogy napi húsz kilométert ment a sebzett vad után és már akkor is piros volt néha a nyomán a hó, de még jól bírta. Aztán belefért még egy gímbika keresés is, bár az már feladta leckét rendesen és jól meggyötörte a talpát.

Előző nap elég sokáig, a rálövéstől majd egy kilométeren át, tudták követni a bika nyomát, onnan azonban a csepegő vérzés megszűnt, és a nyomok is összekeveredtek a hóban. A vérből áradt a belsőség szaga, szinte biztos volt a lágylövés és hogy másnapra dermedt lesz.

Korán reggel kezdtünk az esti rálövés helyén. Mivel a hőmérséklet -13 fok volt, gondoltam nem árt, ha Soma jól belemelegszik a nyomba, ezért nem ott folytattuk, ahol előző nap abbahagyták. Ilyen hidegben sokkal kevésbé intenzívek a szagok, főként, ha éjjel még volt is ideje kihűlni a csapának. Na, meg ott volt Endre is Arival, a fiatal hannoveri vérebbel, neki se ártott, ha gyakorolja a nyomunkban a csapázást.

Hát tényleg nehezen ment. Kezdetben elég sokat tévesztett Soma, pedig az elején még nem volt bonyolult a dolog. A lövést követően a bika lerohant a szemben lévő kis völgybe, ahol százötven méter után tett egy erős jobb fordulót. Ezt még könnyen vette Soma, simán visszakeresett és megvolt a meredeken felfelé vezető nyom. A szarvas feljött vissza az útra, ahol a rálövés is volt, de valamivel feljebb. Beváltott a szemközti akác lécesbe és balra fordulva haladt a sorok mentén. Itt már megtréfált kissé ezzel a kanyarral. Soma elment egyenesen egy másik szarvas nyomán, de a vércseppeket látva azt gondoltam, hogy jó nyomon vagyunk. Persze a tévedés hamar kitudódott, mert a vér mindig Soma nyomában volt, vérezni kezdett a lába. A vadászmester is jelezte, hogy ők még találtak vért, de nem erre. Vissza az utolsó biztos vérhez és onnan már rendben mentek a dolgok, csak nekem is sokkal jobban kellet figyelni. Egy kilométer után már csak ritkán, 50-100 méterenként volt egy-egy csepp vér. Sokszor azt is alig lehetett észrevenni. Persze volt friss piros vér is, a Somáé, de az mindig a nyomban, nem pedig kétoldalt. Figyelni kellett, hogy ne keverje össze az ember.

A szarvas egy újabb derékszögű kanyarral neki fordult az emelkedő domboldalnak és kezdődtek a cikk-cakkok. Soma kicsit szeles volt, de azért szépen követte a nyomot. Azt gondolná az ember, hogy a hóban ez milyen könnyű lehet. Hát nem az. Ahol éjjel több rudli szarvas és több konda disznó masírozott végig, ott elég nagy a zűrzavar. Ilyenkor látni, hogy mennyi nyom közül kell a kutyának kibogarászni, hogy mit is keresünk tulajdonképpen. Aztán másfél kilométernél kiértünk egy kis tetőre, ahol csak akácsarjadék és fű volt, na meg elég sok szarvas nyom. Vér viszont csak egyetlen pici csepp, aztán semmi tovább.

Somával tettük két kört mire eldöntötte, hogy jobbra kellene menni. Egy viszonylag jól követhető magányos szarvas csapát szemelt ki magának. Vér nem volt egy szál se, de bíztam benne, hogy jó nyomon vagyunk. Elbotorkáltunk még ötszáz métert keresztezve jó néhány szarvas váltót, amikor egy olajfüzeshez értünk. Ettől rusnyább növény szerintem nem létezik a világon, ágas-bogas, tele nagy tüskékkel. Nagy nehezen balra kitérve talált utat magának Soma, majd jobbra lefelé kezdtünk haladni a párhuzamosan ültetett olajfűz sorok végénél. Kiskutyám már nagyon szimatolt valamit, feltartott orral kereste az irányt. Figyeltem én is befelé és balra beljebb az egyik sorban láttam is valamit, de tuskónak néztem. Soma is elment mellette, amíg szél alá nem kerültünk. Akkor aztán hátra arc és húzott befelé a tuskóhoz, ami nem volt más, mint a hason fekve kimúlt bika. Nagy megkönnyebbüléssel vettük birtokba. A két kutya jól megtépte a zsákmányt, akkor még nagyon aktívak voltak. Viszont Soma visszafelé már teljesen leeresztett, fájlalta a lábait, csak állt szomorú tekintettel. Úgy volt mint a cigány a viccben az orvosnál: jönni tudott, csak menni nem… Ölben vittem vissza azon a két kilométeren, amíg az autóhoz értünk.

A kutyák birtokba vették a zsákmányt

Ismét eredményesek voltak az Utánkeresők

A bika nem túl trükkös csapája

Másnapra persze kutya baja volt látszólag, így minden halogatás nélkül vállaltam egy sebzett malac keresését. Vadmalactól a szarvasbikáig vállaljuk minden sebzett vad keresését, hát akkor bizonyítsuk is be. Sokszor azonban a legkisebbel van a legtöbb baj, ezzel a malaccal legalábbis több volt mint a bikával.

Az egész ott kezdődött, hogy a malac, csak véletlenül, másodikként kapta lövését. Bal hátsó lábát húzva menekült el. Élénkpiros, fröcsögő vér maradt a nyomán. Nem gondoltam egy bonyolult esetnek, de nem úgy lett. Első körben mentünk utána három kilométert a legsűrűbb olajfüzes, csipkés, kökényes bozótokon át, amit néhol elhagyott szőlők fűszereztek a keresztben alacsonyan kifeszített drótjaikkal. Még egy nádast is megjártunk utána, kiugrasztva egy jókora egészséges disznót, mire utolértük. Addigra már csatlakozott a kondához, de még mindig láthatóan csepegett a vére, főként, amikor megállt valahol. Az elugró konda elvitte magával, hajszáról szó sem lehetett, a sötét miatt másnap reggelre maradt a folytatás. Bár az már biztossá vált, hogy csak húslövésről van szó, mégis nagyon szerettem volna terítékre hozni, ha már ennyit küszködtünk vele. Soma miatt főként.

Másnap korán reggel folytattuk a keresést. Igen tekervényes nyomkeresés várt ránk. Nagy nehezen bogoztuk ki csak, hogy merre ment disznó, közben lépten-nyomon friss túrások és csapák keresztezték utunkat a hóban. Majd egy kilométer bolyongás után egyenesen nekivágott egy nagyon meredek oldalnak, de még mindig jól vérzett. Vagyis gyakran találtunk vércseppeket. A vér már egészen friss volt, gyanítottam, hogy közel járunk hozzá.  A tetőre felérve egy sűrűbb részhez közelítettünk, ahol egy keresztbe dőlt vastag fa állta utunkat. Soma megállt, szőrét borzolta, majd kettőt tikk-takkolt farkával, jelezvén, hogy ő már tudja, a disznó itt van előttünk. A malacot ugyanakkor pillantottam meg a fatörzs mögött elugrani. Somáról lerántottam a hámot és elviharzottak. Gondoltam, hogy hamarosan megállnak majd, de a távolság egyre csak nőtt. Futva vettem üldözőbe őket, de percek alatt több száz méter volt a távolság közöttünk a GPS szerint. Menet közben még láttam a nyomukban a cseppenő friss vért, tehát biztosan a sebzettel volt dolgunk, gyerünk utánuk!

Meg sem próbáltuk gyalog tovább követni őket. Autóba ültünk és úgy hajtottunk feléjük. Szerencsénkre épp egy erdei út mentén haladtak, így egy darabig követni tudtuk a hajszázó Somát. Az út azonban egy kilométer után véget ért, futva eredtem a nyomukba. Pontosan két kilométerre a hajsza kezdetétől megállapodtak végre és négyszáz méterről már hallottam, ahogy Soma egy helyben ugat. Ez megnyugtató volt. Hamar a közelükbe értem és egy meredek oldalban úgy száz méterre fölöttük voltam. Onnan hallgattam az állóra csaholást. Alattam áthatolhatatlan sűrű kökény, abból hallatszott az ugatás. Mindjárt jó széllel helyezkedtem és kezdtem becserkelni őket, de nagyon nehezen ment. Soma jól ugatott, sikerült a segítségével negyven méternyire a közelükbe jutni, de onnan egy centit se tovább. Még hason fekve se láttam őket, ezért úgy döntöttem, hogy másik irányból próbálok közelíteni. Sajnos erre nem maradt idő. A malac elunta a dolgot és uccu neki, újra futásnak eredt. Fel a meredek domboldalon, majd egy váltóra állva folyamatosan távolodni kezdtek. Soma még egy kilométeren át tartotta a tempót, de aztán a GPS-en láttam hogy megáll és visszafelé indul a saját nyomán. Akkor már tudtam, hogy most a malac nyert. Ráadásul még elé se tudtam vágni a kutyának, így futott az én nyomomon utánam még egy kört, mire összetalálkoztunk.

Vert seregként vonultunk vissza a közben eleredő esőben. Ráadásul Soma három lábáról lekopott a bőr a  jeges, olvadó hóban. Nyilván csak az okból nem sántított, mert három lábra egyszerre az nem lehetséges. Biztos, hogy ezért nem tudta tartani a lépést, és így tett csúffá bennünket ez a húsz kilós vadmalac. Egyetlen vigaszunk, hogy egészen biztosan túléli ezt a kalandot. Soma azóta táppénzen van, de már látom rajta, hogy menne ismét, csak gyógyulna be végre a talpa.

Az eredménytelen keresés. Sárga vonal az első napi csapázás, piros másnap Soma nyoma és a hajsza.  Kék vonal az én nyomvonalam

7 Responses to …míg bele nem kopik a talpa…

  1. Gyarmati Józsefné szerint:

    Széchenyi Zsigmond idézetét szeretném megtudni ” Keresse addig, míg nem találja, míg bele nem kopik a talpa…. köszönöm!

    • Horváth Dániel szerint:

      Kedves Gyarmati Józsefné!

      Széchenyi Zsigmond Az első szarvas c. írásában olvasható ez az idézet (Ünnepnapok c. könyve).
      “Kerestük délig – hiába.
      Haraptunk valamit, pihentünk félórát.
      Aztán kerestük estig. Hiába.
      Hogy a vadászházban milyen estét, főképpen pedig milyen éjszakát töltöttem, jobb arról nem beszélni. Aki ismeri a keserű szemrehányás, a marcangoló önvád szenvedését, az velem fog érezni. Azok közül is csak az, akinek gyerekkora óta kalapálták fejébe a regulát, hogy inkább tíz vadat hibázzon el egymás után, mintsem egyet is megpiszkoljon. S ha már megsebezte, keresse meg. Keresse addig, míg meg nem találja, míg bele nem kopik a talpa, míg bele nem törik a dereka.
      Mert sebzett vad elvesztése, a döggélövés gyalázata minden vadászvétségen túltesz.
      Én pedig hazajöttem – szarvas nélkül. Még talpam se kopott el, még derekam se törött bele.
      Csak aludni nem tudtam. Hiába ajánlkoztam az öreg Morpheus-nak, nem volt hajlandó karjaiba ölelni.
      Még az ablakomon behallatszó szarvasbőgés gyönyörűsége is megkeseredett bennem.”

  2. Kristóf Ferenc szerint:

    Kedves Dani!

    Ezúton gratulálok a szombati, több mint 6 kilométeres sebzett disznó utánkeresésedhez, mivel a hajtás befejezése után már nem találkoztunk.
    (Én voltam az, akivel beszélgettél a kocsiknál, az utánkeresés megkezdésére várva, és én is egy kb. 25 évvel ezelőtti állkapcson lőtt dísznóm utánkeresését emlegettem, és mit hoz a sors?, ti is egy állkapcson lőtt disznót kellett, hogy keressetek.)
    Amennyiben érdekel, és visszajelzel a megadott e-mail címemre, akkor megküldöm Neked a szintén emlegetett, az 1986 évben, a Nimród karácsonyi mellékletében megjelent, egy nehéz utánkeresésemről megjelent írásomat. (Magamból kiindulva: én nagyon szerettem utánkeresni kutyával, vagy anélkül, ha nem volt, és szintén nagyon szerettem az ezekről szóló írásokat olvasni is. Sokat tanultam a leírásokból és a gyakorlatból is.)
    Mégegyszer gratulálok Nektek és sok hasonló, sikeres utánkeresést kívánok!

    Üdv: Kristóf Ferenc

    • Horváth Dániel szerint:

      Kedves Ferenc!
      Köszönöm az elismerő szavakat. Igyekeztünk mindent megtenni és Somának köszönhetöen valószínűleg a vad hosszú, keserves szenvedését előztük meg ezzel.
      A történetet a régi utánkeresésről várom az info@utankeresok.hu címre.

      Üdvözlettel:
      Horváth Dániel

  3. Lencz György szerint:

    Gratulálok nektek a sok szép munkához, amit végeztek.
    Remélem Soma tappancsai hamar begyógyulnak.

    Üdv
    Lencz György

    • Horváth Dániel szerint:

      Köszönjük! Ahogy mondani szokás: “kutyaharapást szőrével”. Soma azóta kicsapázott és lefogott egy kis sebzett malacot, majd sok kilométert ment egy szarvas nyomán…
      Vadászüdvözlettel: Horváth Dániel

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.