Sebzett vaddisznó nyomán

Terelésen láttunk el ügyeletet, ahol mindjárt az első kör után három lövéskontroll, és egy mellső láblövés-gyanús süldő előkerítése várt ránk.

Az egyik ellenőrzésnél találtunk egy csepp vizes vért, így átbújtunk egy sűrű erdőfelújításon, de a megtett 600 méter alatt mindössze három csepp vért, és igen alacsonyan egy leheletnyi kenést találtunk csak, így feladtam a harcot (kollégáim szerint gyanús, hogy az egyik sérült kutya nyomát próbáltam követni).

A láblövés helyét már könnyen megtaláltuk: valóban egy menzás adag csontlevest lehetett volna összeütni a szétszóródott alkatrészekből. 12:30-kor indultunk és mentünk, mentünk, mentünk. Körülbelül 1200 méter megtétele után – mikor elfogyott a vér – vettem észre, hogy induláskor elfelejtettem lenullázni a GPS-t. Már majdnem megfordult a fejemben, hogy eltévesztettük a nyomot, mikor úgy 2500 méternél találtunk végre egy csontszilánkot, és durván 100 méterenként újra vércseppek igazolták, hogy jó nyomon vagyunk. A harmadik pihenőt 3500 méter körül tartottuk, amikor is egy igazi disznórejtő, összeborult cserjeszintű, inkább juharos, mint tölgyes rudas erdőbe értünk. Itt már bárhol lehet a süldőnk – gondoltam kicsit naivan –, és átbukdácsoltam ezen az erdőrészleten is – sebágy nélkül… Kereszteztünk egy nyiladékot, és elhatároztam, hogy a következő tuti vérnél pihenőt tartunk, és Vitézt újra megpróbálom megitatni, mert eddig egy-két kortyot nyelt csak a megállóknál, mikor égszakadás-földindulás, az első lépés után megugrott a … vagyis talán, a disznó! Találtam vért, de a hajsza előtt itatni akartam. Hiába. Hát hajrá, Kiskutyám! Fogd meg! 250 méter után balos hajtűkanyar következett – ezt a GPS-en láttam – és néhány szintvonallal magasabban visszafelé jöttek. Fölszaladtam, és figyeltem a technikát: még 130 méter. Még 120, még 110. Közelednek. Épp nekem fog szaladni a röfi! Nagyon jó. Igaz, harminc méternél messzebb nem látok. Vitéz vakkant egyet. Ne hagyd Magad! – gondolom. Csak gyertek. Újra a GPS-re nézek: nő a távolság… A cica rúgja meg! Most lefelé mennek, de lassan. Gyerünk eléjük! A ködből kibontakozik a szemközti hegyoldalon egy sűrűség: ha oda átérnek, itt fog ránk virradni, úgyhogy gyerünk tovább! Állj! Mintha Vitéz ugatna… Igen! Megállította, de nagyon messziről hallani. A GPS 230 méteres távolságot mutat: hátha egy vízmosás, vagy valami hasonló állta a sebzett vad útját… Szaporán szedem a lábam, de már arra is gondolnom kell, hogy a lövéskor nem zihálhatok. Nyugi, Pista! Már csak 130 méter, de Vitéz mintha egy kilométerre ugatna… Közelebb, közelebb! Kereszteztem egy igen sáros utat, alatta sűrű, kökényes, galagonyás, somos, elcserjésedett, egykori legelő helyén nőtt fiatal erdő. A látótávolság 10, helyenként 20 méter. Halkan osonni szinte lehetetlen. A szelem még jó is lehet, bár a légmozgás szinte észrevehetetlen. 40 méteren belül vannak, de semmit sem látok a sűrű kökénytől. Kétszer is elroppantok egy-egy ágat: egyik a térdem alatt, másik a nyakamba akadva törik el oly lármával, mintha egy elefánt próbálná becserkelni a sebzett disznót; de a süldő kitart, nem próbál távolodni. Pedig biztos vagyok benne, hogy tud rólam. Már hason fekve leskelődöm 30 méterről. Kutyámat már többször megkergette, három-négy alkalommal rohant ki vérebem a legdurvább sűrűből, kétszer már láttam is. De a disznó nem mutatkozik. Talán olyan kicsi süldő, hogy majdnem malac, ezért nem látom. Igen, más nem lehet, így bátrabban lopakodom előre abba az irányba, amerre Vitéz többször kirohant. Már nem bírok hasalni, elfáradt a nyakam a hason fekve előre leskelődéstől, ezért feltérdelek. Ekkor Vitéz és kísérője újra kirohan, tíz méterre sincsenek tőlem, de disznó láthatatlanul visszalép. Hú! Nagy nem lehet, mert látnom kellett volna. Az idő sürget, a nap már lement. Közben Vitéz olyan pozícióban ugat, hogy tisztán látom. Azt is látom, hová néz, de nincs ott semmi! Nem értem, miért nem megy közelebb, hiszen ez a süldő nem lehet nagyobb, mint Ő… Telnek a percek, de nem mozdulhatok. A megoldási lehetőségeken gondolkodom, de semmi okos nem jut az eszembe. Közben távcsövem megtörlöm, mert belihegtem. És ekkor megindul a kökénybokor! A másodperc tört része alatt kapom arcomhoz a fegyvert, billentem a biztosítót, húzom a gyorsítót, célzok és – Hú, ez nem süldő! – mondom magamnak, és belelövök 8 méterről a mérges, 80-90 kilós disznóba. Ismételnék, de Vitéz útban van! Kiabálok, hogy menjen már onnan, mikor végre rám néz, és oldalt áll, de nem kell ismételni, folyik a vér a koca szeme mögül… Talán nem is tudta, hogy ott vagyok, és most már nem is fogja megtudni: lövésem azonnal megszabadította a szenvedéstől.

Zúgjon Neki örökké az erdő Odaát!

Mihók István

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.