Szombat reggel hétkor ébredtem, és már egy éjjeli sms fogadott. Disznót kellene keresni. Nekem se kellett több, gyorsan egyeztettünk telefonon, kilencre jött is értem Henrik barátom, hozta a jagdját, Pedrót, mert állítólag kan a disznó, még jól jöhet a segítség. Fél tíz felé a helyszínen is voltunk, ami egy korábbi keresés miatt ismerős volt már.

A disznóra előző este lőttek rá, úgy nyolcvan méterről, miközben a kukoricában csemegézett. A kaliber 300win. Magnum, S&B a lőszer. A rálövésnél találtak vért, hájat, egy darabig követték is a kukorica melletti telepített akácerdőben, de aztán ránk bízták a dolgot.

Somával bementünk a kukoricába, ahol a sebző megmutatta a vért. Elég bőséges, sötét piros vér volt, de igen alacsonyan kenve. A kutya beleszagolt a nyomba és elindult a csapán. Szépen elvezetett az esti jelölések mellett. Még az egyik lelógó papírzsebkendőt is tanulmányozta. Elég jól haladtunk a csapán. A többiek a jagddal tisztes távolságból követtek. A jól belátható, középkorú akácosban könnyen lehetett kontrollálni Somát. Szépen haladtunk észak felé, csak egyszer-egyszer váltott sort a disznó. Elég gyakran megállhatott, mert időnként tenyérnyi csöpögő vérfoltokat is találtam. Az akác úgy hatszáz méter hosszú volt, hamar a másik végére értünk. Soma gondolkodás nélkül bement az ezután következő sűrű akácsarjadékba. Itt nem volt vér, de a beváltást megjelöltem és bebújtam utána a váltón. Két méterre a sűrű szélétől találtam egy csepp elkenődött vért, tehát jól jöttünk. Mikor tovább indultunk, hirtelen felugrott egy őzbak előttünk. Soma felkapta a fejét, és ha nincs vezetéken, szerintem el is ugrott volna utána. Kicsit vártam és tovább indultunk, de nem találtam vért. Visszamentünk a vércsepphez, onnan Soma derékszögben jobbra behúzott a gazba, pont amerre a bak szaladt el mellettünk. Na mondom, ez a bak jól megtréfált minket, nehéz lesz így folytatni. Visszahívtam Somát, bár erősen tiltakozott. Újra a váltóra tettem, mentünk egy darabig, de nem volt túl lelkes. Megint vissza a vércsepphez, megint a gazba húzott, de oda nem mehetett a disznó szerintem, hát megint visszahívtam. Most elmentünk a másik váltón, ki a sűrű túloldalán, meg is kerültük az egészet a keleti oldala felől. Arra csak húsz-harminc méter széles, Soma nem fogott szagot légszimattal sem, tehát ott nem lehetett a disznó. Közben Henrik barátom a jagddal is próbálta a sűrűben megtalálni a vér folytatását, de sikertelenül.

Gondoltam egyet és visszamentünk vagy ötven-hatvan métert az akácerdőbe. Itt kereszteztük a csapát, amit Soma fel is vett megint szépen. Elvezetett a beváltás helyéig, bebújtunk, és megint elkanyarodott jobbra, ahol már kétszer előtte. Most utána kúsztam. Hát ott volt a vér! A kutyának hinni kell! – ugyebár ez az, amit a legnehezebb megtanulni ebben a mesterségben. Legalábbis számomra.

Boldog voltam, hogy tovább tudtunk menni. Innen kezdődött azonban még csak a java. Egy darabig a sűrű szélével párhuzamosan haladtunk kelet felé, majd újra észak felé. Itt már szederindával volt átszőve a sarjadék, alig tudtam Soma után haladni. Leszedtem a puskaszíjat, hogy ne akadályozzon és felvettem a bal kezemre a kesztyűt. A jobbal lövésre készen tartottam a puskát. Száz méter után egy olyan sűrű részhez értünk, ahová nem tudtam bebújni. Megvártam Henriket és megbeszéltünk, hogy beküldi Pedrót. Neki mégis nagyobb tapasztalata van a közel harcban és legalább marad egy kutyánk, ha el is viszi a disznó. A disznó azonban nem volt benne a sűrűben, a jagd nem talált semmit. Kerestem egy rést és Somát előre küldve csak átverekedtem magam. A vércsapa folytatódott. Elhaladtunk egy pár hetes disznódög mellett (de lehet, hogy csak a bőre volt, mert csontokat nem láttam). Kicsit ritkult a sűrű és ismét váltón haladtunk. A disznó itt-ott kente a vért és néhol csöpögött is. Újabb száz méter után beértünk egy olajfüzes sűrűbe. Na ezt utálom igazán. A disznó itt balra derékszögben elkanyarodott. Sebágyszerű helyet is találtam. Néhány méter után pedig olyan helyre jutottunk, amit még eddig nem láttam. Több régen kidőlt fa, átszőve vadszőlővel, szederrel és csalánnal. Ide vezetett a csapa. Soma nagyon ment volna, hát négykézlábra ereszkedtem és a puskát előre tartva bebújtam. Nem semmi hely volt. A kidőlt fák gyökerei alatt szinte barlangszerűen kitúrt gödrök, üregek váltották egymást. Hason kúszva bemásztam ide is Soma után. Minden felé vércseppek, fekvések. Azt hiszem, itt sokat forgolódott a disznó. Kereste a helyét. Találomra kibújtam egy helyen, mert Soma se igazán tudta hirtelen, hogy merre. Az előttünk lévő következő kidőlt fa alá szagolgatott, de oda már tényleg nem tudtam volna bebújni. Előre küldtem a barátomat a túloldalra és lecsatoltam Somát. Nem volt itt se a disznó. Soma kijött a túloldalon, ahol elkaptuk. Újra vezetékre vettem, de gondban voltunk. Nem volt vér sehol. Leellenőriztünk néhány váltót, de semmi. Visszabújtam a „várba”, de onnan se boldogultunk. Közben Pedróval szabadon kerestetett a cimborám, a sebző és a vadászmester pedig az olajfüzes sűrű északi oldalán várták az esetlegesen kiugró disznót.

Nem szoktam egy könnyen feladni, úgyhogy harmadjára is visszamásztam a gyökerek alá. Próbáltam elképzelni, hogy mit tehetett a disznó, melyik irányt választhatta. Soma végre elindult balra kifelé a sűrűségből. Vér ugyan nem volt, de reméltem, hogy ezúttal megtalálta a helyes irányt. Megtettünk egy kétszáz méteres körívet, visszakanyarodva észak felé. Itt már a szomszédos vadásztársaság területén jártunk, úgyhogy őket is értesítettük. Soma megint egy igen kutya helyhez vezetett. Amolyan sűrű a sűrűben volt ez is. Vér semmi eddig, de hát mentünk. Hirtelen felugrott előttünk egy disznó a vadszőlő alól. Somát lecsatoltam, és kiáltottam, hogy engedje Henrik Pedrót is. Soma elrohant, csaholt kettőt-hármat, utána már csak a jagd nyakában csilingelő csengőt hallottam távolodni.

Valahogy én is átbújtam a sűrűn, éppen a disznó vackán keresztül. Sajnos vért nem láttam benne. Próbáltam követni a kutyákat, kicsit balra térve a sűrű szélével párhuzamosan, amikor is Soma ott termett előttem. – Hát te meg? Miért nem üldözöd a disznót? Menj utána! – mondom neki. Soma toporog, majd elviharzik, de nem előre, amerre Pedró csengője csilingel, hanem jobbra felfelé. Az oldalban vakkant kettőt és hallom hogy belefog valamibe, rázza. Odatörtetek, hát egy árokszerű mélyedésben, egy kiszárad csipkebokor alatt ott fekszik a disznó. Soma tépi, rázza, majd fejét feltartva világgá csaholja, hogy Ő bizony megtalálta, itt van, akárki láthatja. Leülök mellé, simogatom, dicsérgetem. Teljesen odavan. Már rá is kell szólni, mert teljesen megkopasztaná a disznó combját.

Szólok a többieknek, hogy jöjjenek, elkapják a jagdot is. Csinálok pár fényképet, míg odaérnek. Átadom a töretet, aztán kihúzzuk a disznót a sűrű szélére. Jókora kan, lehet vagy 100 kiló így mindenestől, pedig amúgy fiatal másodéves csak. Alacsony lágy lövéssel küzdötte el magát idáig, majd egy kilométert menekült.

Akkor úgy gondoltam, hogy talán csak egyszerűen szerencsénk volt, pedig  Soma valóban dermedtre vezetett, ahogyan ezt a szakemberek mondják.  Ezt a tettét, amit pedig tanítani soha nem tanítottam neki, azóta is többször megismételte már. Szerencsém van, hogy ilyen kutyám, társam lehet.

Horváth Dániel