Mínuszosan kezdtük az idei gímszarvas-keresést, ugyanis második kutyásként próbáltunk megtalálni egy felugrasztott sebzett bikát, de sajnos nem tudtunk komoly eredményt felmutatni. Aztán jött egy 9,3 mm-es fegyverből leadott lövés – eredménytelenségének – ellenőrzése: 900 métert mentünk egy sáros, a dagonyából nemrég kikelt vad nyomán, majd úgy ítéltük meg, hogy nagy valószínűséggel kimondható a hibázás.
Vasárnap hajnalban sikerült kiegyenlíteni. A 30.06-os kaliberből leadott lövés csak picit csúszott hátra: a lövedék a májat roncsolta, de a tüdőt is érte. Az első sebágyban találtuk a páros tizenkettest, alig 60 méterre attól a helytől, ahol abbahagyták a keresést, mert jobbnak látták békén hagyni a vadat.
Hajnalban már úton voltam, mikor a következő sebzésről értesültem: még csak derengett, mikor egy gyakorlott vadász, egy kukoricás és nádas közötti tisztáson 30.06-os kaliberrel egy bika jobb oldalára lőtt; a vad egy pillanatra ledermedt, majd kis kört futott, s ahelyett, hogy beugrott volna nádasba: megállt! Ekkor a bal oldalába is kapott a rutinos jágertől egy golyót. Ezt lassú kocogásba váltással nyugtázva eltűnt – két, az izgalomtól már remegő kézzel leadott díszlövés kíséretében – a kukoricában, fejét egyre mélyebbre eresztve. A gyanús körülmények miatt csak fél óra múlva kezdték a keresést, mikor egy pár nagy agancsot láttak billegni a kukorica között a nádtenger irányába, körülbelül kétszáz méterre a rálövés helyétől. A keresést azonnal abbahagyták. A felhőszakadás közepén visszafordultam a kutyáért és felszerelésemért, kapkodva pakoltam össze a délutánra tervezett munkához. Mivel azonban még délelőtt bizonyos adathiány miatt 1-2 órára fel kellett függesztenem a munkavégzést, nem tudtam az irodában tovább haladni, úgy gondoltam, 5 órával a lövés után teszek egy próbát, hátha rövid munka lesz: mégis csak mindkét oldalában van egy-egy golyó! Legalábbis elvileg. De hát akkor meg hogyan ment el? No mindegy, megnézzük, aztán ha nem boldogulok, munka után folytatom…
A rálövés helyén Vitéz nem reagált, csak futkosott, ugrándozott, körbe-körbe szaladgált. Háromszor kezdtem újra, mire megváltozott a viselkedése, de még mindig vissza-vissza keresve haladtunk csak, igen sokat körözve. Aztán durván száz métert egészen lendületesen haladtunk a kukoricában, s újra visszakeresés, körözés következett. Mivel saját fegyverem otthon felejtettem, megtapasztalhattam, hogy mennyivel nehezebb egy kölcsön kért egyszerű vadászfegyverrel bújni a kukoricást, még akkor is, ha a távcső nincs rajta; állandóan elakadt a cső, vagy a tus. Az öreg 7×64-es ZKK biztosan sokat látott már, de ilyet még aligha. Nagyon sajnáltam a szép állapotban lévő megkímélt fegyvert, mert látszott rajta, hogy jó gazdája van. Ha nem ragasztottam volna le a csövet, talán már megtelt volna esővízzel, úgy jött az égi áldás. Persze vért nem láttunk, nem is reménykedtünk benne már. Vérebem egy-egy rövid egyenes szakaszon határozottan haladt, de minden törésnél kétszer-háromszor is leellenőrizte magát. Ilyenkor a sebző tekintetében azt láttam, hogy vérnyomása biztosan egyéni rekordját döntögeti. De Vitéz határozottan dolgozik, tudja mit csinál. Rólunk tudomást sem vesz, mikor visszakeres az iménti nyomán. Közben beérünk a nádba: széles szarvasváltó, kutyám fel sem néz, bemegy. Itt sincs vér, pedig rövid vezetékre fogom Vitézt, és arra biztatom, mutasson bármilyen találatra utaló jelet, mert bőrig ázva sokkal szívesebben bújok a nádrengetegbe, ha látok valamiféle lőjelet. De semmi… A kísérőimet figyelmeztetem, hogy csendben, és nagyon közelről kövessenek. Hátha.
A nádban a disznóváltókhoz képest hatalmas szarvasváltón egészen kényelmes az utunk: jól haladunk, bár egy centire sem lehet hallani, mert zörög a nád, esik az eső, fúj a szél. Ha előttünk felugrik a sebzett vad, nemigen fogjuk érzékelni, bár egy-egy helyen több szobányi belátható foltot találunk. S egyszer csak kutyám elindul be a nádba. Úgy a szűz nádba, toronyiránt. Megkértem, hogy most ne abajgassa a fácánokat, foglalkozzunk a sebzett bikával. Megértette, s folytattuk utunkat, de talán 50 métert sem mentünk, mikor ismét bebújt egy ilyen sűrűségbe, de azonnal ki is ugrott, mintha darázs csípte volna meg! Mivel első gondolatom az volt, hogy disznókkal akadtunk össze, s az előbb is ide vágyott kutyám toronyiránt, egyik kezemmel Vitézt próbáltam lecsatolni, másikkal pedig a már hátamról levett üres fegyvert tartottam az ismeretlen irányába: ha egy hisztis koca támad nekünk, talán villámhárítónak jó lehet a puskacső. Kutyámról nem tudtam lehúzni fél kézzel az egyébként serdülő kori nyaklóját – a mostanit elhagytam vezetékestől –, és a várt támadás sem érkezett, mikor félig térdelve, félig guggolva valami mozgásra lettem figyelmes szinte a fejem fölött a nádban: egy impozáns, fehérre kifent agancs ágvég! Basszus, itt a bika!!! – Hogy ezt mondtam-e, vagy csak gondoltam, nem tudom, de a fegyvert letéve Vitézt hajszára engedtem. Kettőt kellett lépnem a vacokhoz: nem volt benne vér! Hárman is néztük, semmi… De egy egészséges bika nem várhat így be! Ha meg két nagy kaliberű golyó van az oldalában, miért nem vérzik? És hogyhogy még bír menni? Itt valami nem gömbölyű – állapítom meg. Két újabb lépés után ledermedek: előttem áll a bika egy aránylag tiszta folt szélén, de már el is tűnik. Venném elő a GPS-t, hogy megnézzem, Vitéz merre maszekol, de már hallom is ugatni: talán 60-70 méterre lehet. Kísérőimet hátrahagyom, s hasalva, csúszva lopakodom. Dehogy lopakodom! Rossz a szelem, zörög a nád, nem is tudom, mit kellene tenni. De Vitéz határozottan állít. Jól haladok, már jobb a szelem. Csak 20 méter a távolság. Látom, hol mozog a nád; mintha csapkodná a fejét a bika… Már csak 10 méter, látom a bal szár villáját. Vitéz rám néz. Nem érti miért nem lövök. Én meg nem tudom, hol a bika teste. 6 méter. Centiről centire haladok, minden nádszálat elhajtogatva. Már a bal agancsszárat szinte teljesen látom, meg a jobb felső harmadát. Még csak nem is sejtem, hol a vad teste. Egy életem, egy halálom: biztosítom a fegyvert, arcomhoz emelem, tolom a gyorsítót, egyet lépek jobbra és összenézünk a bikával! De az egész talán egy pillanat sem volt, már nyakon is lőttem a nyílt irányzékú fegyverrel, összerogyott, két rúgással már át is ért az örök vadászmezőkre, s kinyújtózott. Ha a fejemen lévő kamera objektívje nem lett volna vizes, szenzációs képek születtek volna. Így csak egy nagy maszat van. Sebaj! A hatalmas testű vadat megváltottuk a szenvedéstől, a sebzőt pedig az önmarcangolástól. Mindkét lövés a gerince fölött, a hátában volt, egymástól kevesebb, mint 5 centire, csak más-más oldalon…
Zúgjon Neki örökké a nádas odaát!
Mihók István