Tacskó maraton I. rész

Ha mesélnem kellene olyan utánkeresésekről, amelyek valamilyen oknál fogva nyomot hagytak bennem, akkor ezek bizonyára köztük lennének. Soma tacskómmal átélt kalandjaink közül ez a kettő mintha a két véglet lenne. Szolgáljanak hát okul arra, hogy milyen kevésen múlik egy-egy keresés eredménye, hogyan szúrhatjuk el kutyánk kiváló munkáját vagy épp fejezhetjük be azt méltó módon.

Egész nap csak heverésztünk, sütkéreztünk a hajnali fagyból felengedett, kellemesen meleg időben. Reggel óta folyt a vadászat, de csak kora délután, a második hajtásból érkezett hír egy sebzésről. A hosszadalmas várakozást követően szinte felüdülésnek hatott, hogy végre egy sebzett vad nyomába eredhettünk.

A Niva csak egy darabig vitt bennünket a szóban forgó lőállás felé, onnan még egy jókora sűrűn kellett keresztül verekedni magunkat, mire az emlegetett rétre értünk. Ott kellett lennie a fehér zsebkendőnek valahol a rét szélén, jelölvén a sebzett disznó vérét. Nem nagyon akart ráakadni a tekintetünk, ám ahogy közeledtünk a megadott helyhez, Soma egyszer csak letette az orrát, és a fűben valami kocsonyás, rózsaszín húsdarabot mutatott. Találgattuk mi lehet az, a kísérő hájdarabra tippelt, én a disznó szájából származónak véltem. Ez hamar kétségtelenné is vált, mert nem sokkal arrébb a második és harmadik lelet egy baloldali kisagyar két darabja volt. Még pedig a méretéből és alakjából következtetve egy második éves disznóé.

Ez nem túl biztató

Onnan aztán már látszott is a sűrű szélére tűzött fehérlő papír zsebkendő. A disznó a lövést követően ott ugrott be a galagonyás, szederindás szövevénybe. Egészen jó vérnyomon kezdtük követni. Na, nem az a szemmel is követhető fajta volt, csak olyan jó orrú kutyának való. Vér meg pont csak annyi, hogy a négylábú segítséget megnyugodva követhesse a gazdája.

Biztosan a csapán vagyunk

A barátaim már az első méterek után letettek róla, hogy velem tartsanak. A galagonya, pláne a kökénnyel meg a szederindával összefogva, igen komisz szövetséget tud alkotni. Engem is folyton próbára tettek így hárman. Nem győztem a kis tacskómat megállítani, mikor le-lekapták a fejemről a sapkát, vagy belekapaszkodtak a kabátomba.

Nem éppen barátságos a környezet

Hál’ Istennek nem sokáig tartott ez a keserves kúszás-mászás, mert alig négyszáz méter után erős disznószagot kezdtünk érezni Somával. Hátra-hátra tekintgetett, majd szőrét borzolva mutatta, hogy honnan hozza a szél ezeket a fontos és nagyon izgató illatokat. Igen, ahogy mondom illatokat. Finnyásabb emberek persze érezhetik ezt akár büdösnek is, de ránk egészen más hatással van a fonnyadó avar szagát idéző meleg illatpára. Megálltunk úgy négykézláb, ahogy voltunk és a puskámat a hátamról levéve vizsgálni kezdtem a kiszáradt szedres sűrűt. Nem sokkal előttünk végre felfedeztem egy disznószőrcsomót. Alaposabban szemügyre véve kiderült, hogy egy süldő farához tartozik. Nem sok ideig tartott ez, de mire a „sebzett – nem a sebzett?” kérdés végig futott az agyamon, addigra a disznó megelégelte a látogatást és elvágtatott.

A vackához érve pár csepp friss vért találtam, úgyhogy Somát azonnal utána is engedtem. Szokás szerint hangos nyifogással tűnt el a vad nyomában. Nekem se kellett volna sok, ha fel tudtam volna állni. Mivel ez többedik próbálkozásra sem sikerült, kénytelen voltam visszatolatni a kökényfolyosón vagy ötven métert, hogy aztán nagy nehezen kikecmereghessek a fogságból.

A két kísérő eddig a bozót szélén várakozott. Hozzájuk visszaérve megnyugvással hallottam, hogy Soma a sűrű alsó végén, a völgyben ugatja a sebzett disznót. Elég jól kitartottak egyhelyben, volt időnk latolgatni. A kökényen való átvágás kilátástalan kísérlet lett volna, ezért a szélirány alapján úgy döntöttünk, hogy nagy kerülővel visszamegyünk arra, amerről idejöttünk. Ez tűnt a leggyorsabb lehetőségnek.

A tervnek még az első felével se végeztünk, a sebzett máris útnak indult, és a völgykatlan peremén át elfutott lefelé a hegyoldalon. Szaladni kezdtem én is utánuk, erre biztattam a többieket is. Ez nem volt egy könnyű művelet a meredek, sáros, csúszós hegyoldalon, le is maradt a kíséret. Csak a süppedős kocsiúton vártam be őket, mert addigra már Soma a szemben lévő távoli hegyoldalon csaholta az űzött disznót. Újabb tervet kellett kieszelni, mert ezen mód utol nem érhettem őket..

Pár perc alatt nyolcszáz méterre voltak tőlünk, valahol a hegyoldalon legelésző birkanyáj mögött haladtak éppen. Hihetetlen módon ebből a távolságból is tisztán hallottam kiskutyám ugatását. Csak ne lettek volna olyan nagyon messze…

Az irányt a falu felé vettük, hiszen a hátrahagyott terepjárónk igen messze volt. Út közben belebotlottunk a terítéket előkészítő hivatásos vadászba és segítőibe. Látva kétségbe ejtő helyzetünket, azonnal fel is vett bennünket a terepjárójával. Azzal igyekeztünk a szomszéd falun keresztül megkerülni a birkalegelőként használt hegyet. Elég hamar a túloldalra keveredtünk és a GPS-en láttam, hogy Soma közeledik. Amikor egy vonalba értünk velük én kiszálltam az autóból, futva próbáltam elvágni a sebzett útját. A többiek meg úgy volt, hogy elállnak valahol feljebb.

Az ötlet majdnem bevált, csak épp a heggyel párhuzamosan haladó főút felé közelítve irányt váltott a disznó és persze Soma is. Nem voltak túl messze, szinte folyamatosan százméternyi volt köztünk a táv, miközben az ugatást is tisztán hallottam, de megelőzni őket sehogy se tudtam. Negyedórányi loholás után már-már úgy tűnt, hogy beérem őket, de mégiscsak átváltottak az úton, anélkül, hogy megláthattam volna a disznót vagy Somát.

A túloldalon egy szépen, sorban ültetett nyárerdő volt, de abban egy pillanatra se álltak meg. Csak az utána következők kökényes és az azt váltó nádas keltett bennem újra némi reményt. Sajnos az is hiába. A disznó fáradhatatlanul haladt előre. Nem túl gyorsan, csak épp pont annyira, hogy utánuk futva ne tudjam jelentősen csökkenteni a távot. Ha néha meglassultak és fogytak a köztünk lévő méterek, akkor nekem is szusszannom kellett, mert ilyen kimerítő futás után biztos kézzel lőni nem lehet. Sok időt persze erre nem hagyott az üldözött vad, belopni őket megint csak nem sikerült.

Na, de nagy találmány ám a GPS, nem is győzöm áldani a feltalálóját. Úgy látszott, hogy ha tartják az addigi irányt, akkor a következő nyárültetvény után, az erdei úton éppen eléjük vághatok majd. Ehhez csak az erdőszéli szántás szélét kellett lóhalálában levágni, s máris oldalról közelíthettem feléjük. Közben telefonon sikerült eligazítani a terepjáróval hátra maradt segítőket is. Ők is jöttek már – egy jókora kerülővel – utánam.

Ami nem volt benne a számításban, az a fölút felolvadt sara. Jócskán lelassított a mozgásban, inkább csak lépésben cuppogtam a boka fölé érő ingoványban. Ott nagyon elfáradtam és magamban félig már le is mondtam a lehetséges befejezésről, mert egy kanyarral odébb ismét engem megelőzve váltottak át az út nyiladékán. Aztán váratlan, de kedvező fordulat jött. A jobbra eső akác rudas erdőben felém kezdtek közelíteni. Még a szél is jó volt, csak néhány tíz métert kellett feljebb cserkelni, hogy kedvező helyzetbe kerülhessek. Meg is láttam a felém kocogó disznót, ahogy néha visszaperdülve, Somát ijesztgetve, lassan közelített. Egy fa mellé lépve feltámasztott puskával vártam őket, de jajj! Ugyanakkor meghallottam a sárral küszködő, felém közelítő terepjáró hangját is. Sok idő nem maradt, kinéztem egy kis nyiladékot a fák között, és amikor a disznó keresztbe fordult, akkor: – Bumm! – becsapták a hátam mögött éppen megálló autó ajtaját.

Hogy akkor mit gondoltam, tán jobb nem felidézni. Persze a tettes ártatlan volt, nem sejthette, hogy a másodperc tört része választott csak el eme vesszőfutás végétől.

Mondanom se kell, hogy a disznó újabb lendületet vett és máris a dombtető felől hallatszott az őt kísérő, de egyre távolodó kutyaugatás. Terepjárós segítőimet leintve – hogy most már maradjanak, amíg nem jelezek – ismét sietősre fogtam a dolgot. A gerincre felérve még épp megláttam, ahogyan a ritka erdei fenyvesben elnyeli a horizont a lassan kocogó disznót és Somát. Mire odáig értem már ismét hűlt helyük volt. Az ugatás egyre csak haladt előttem, úgyhogy a maradék erőmet összeszedve futni kezdtem utánuk. A recsegő, száraz aljnövényzettel nem nagyon kellett törődnöm, ők már a következő völgyben, egy fiatal akácosban jártak. Annak szélén állt egy magasles. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy ha gyorsan felmásznék rá, onnan talán…, de addigra a les előtti tisztáson is túlhaladtak.

Az onnan kezdődő akác rudasban már óvatosabban lépdeltem utánuk, szerencsére egy jól kitaposott váltó vezetett felfelé a hegyoldal irányába. Ott mentek ők is előttem, a disznó frissen hátrahagyott vércseppjei mutatták azt világosan.

Az idő már késő délutánra hajlott, több mint egy órája tartott a hajsza, de a megsebzett vad nem akart fáradni. Jobbnál-jobb beálló sűrűket hagytunk el, de csak haladt tovább. Az akácost egy szederindás követte, majd újra akác, aztán egy csertölgyesbe értünk. Onnan ismét lejteni kezdett a terület, és egy sok hektáros tölgyfiatalosba váltott át az erdő. A GPS-en úgy láttam, hogy lefelé, majd rétegvonal mentén balra tartanak. Nem volt más lehetőség, meg kellett próbálni ismét eléjük vágni, különben ott ért volna a sötétség.

Vagy száz méterrel balra volt egy nyiladék vágva, azon rohantam lefelé, ahogy csak bírtam, miközben ők jobbról már egészen közel értek. Valamit megneszelhetett a disznó, mert csinált egy hátraarcot, mielőtt kiértek volna a nyiladékra, és az ellenkező irányba kezdtek távolodni. Én meg halkan utánuk egy erősebb váltón futva.

Megint letapostunk vagy ötszáz métert, mikor végre egy helyből kezdett hangzani az egyre ritkuló ugatás. – Jól van Soma, csak tarts ki, jövök már! – nem mintha hallotta volna a suttogást…

A sebzett disznó egy kis bemélyedésben állapodott meg. Soma körbe-körbe szaladgálva ugatta, de ezt csak sejtettem a földön lapulva. A műszer szerint még ötven méterre voltak, de semmi nem látszott belőlük. Tudtam, hogy elérkezett az utolsó lehetőség, fél óra múlva már teljes sötétség borítja majd a tájat. Négykézlábra ereszkedtem, és minden apró gallyra, belógó csipkevesszőre nagyon ügyelve kúszni kezdtem feléjük. Türelemjáték volt, de centinként fogyott a távolság és végre egy magasságba értem velük. Már láttam a kis tacskót, ahogyan épp egy galagonya bokor alsó végénél ugrálva csahol felfelé. Még néhány méternyi araszolás és farkasszemet néztem a bokor alatt fekvő disznóval. Vajon azt gondolta, hogy nem látom vagy már egyszerűen csak feladta? Nem tudom, de meg sem mozdult, pedig biztosan ő is látott engem.

Lassan fél térdre emelkedtem és a szeme közé célozva rálőttem. De ahelyett, hogy felborult volna, csak pislogott egyet. Azonnal ment a másik csőből is a lövés. Arra aztán gurulni kezdett lefelé a domboldalon, míg fel nem akadt egy másik galagonya bokorban.

Végre megvan

Soma jól megrázta a már tehetetlen zsákmányt, aztán a fejéhez feküdt, hogy szemmel tartsa. Én csak lerogytam melléjük, és hanyat dőltem az avarba. Percekbe tellett, mire összeszedtük magunkat.

Kétség nem fért hozzá, szerencsétlen kis kannak a fogát lőtték ki, éppen oda illett a réten talált fogdarab a szájába. Aztán arra is fény derült, hogy miért nem érte az iménti első lövésen. Egy jókora, belógó száraz ág vitte félre, amit a szürkületben nem vettem észre.

Ez innen hiányzik

– A neheze hát meg volt – gondoltam én -, de hol is vagyunk?

Komoly térkép tanulmányozás és telefonálgatás után arra jutottunk, hogy a messze előttem látszó sárga templomtorony, és a körülötte lévő jellegtelen házak nem fognak elég támpontot nyújtani a többieknek. Kénytelen voltam a GPS koordinátákat elküldeni, hogy beazonosíthassák merre is vagyunk Somával, meg a disznóval.

Elindult értünk a két faluval odébb várakozó felmentő csapat, de csak órák múlva voltak várhatóak, én meg addig se akartam tétlenkedni. Az tisztán látszott, hogy ide fel nem jönnek semmilyen szárazföldi járművel. Húzni kezdtem hát lefelé, csak úgy toronyiránt a disznót, meg a bele-belecsimpaszkodó Somát. Igen rossz szokása ez, de nem akarom ettől a kis örömtől megfosztani. Inkább húzom őt is ilyenkor.

Rövidesen ránk sötétedett, így aztán a fejlámpám fényénél próbáltam a legszimpatikusabb disznóváltókat kiválogatni a sűrűben. A borókásban már egészen jól haladtunk, de utána megint egy sűrű akácos következett, így aztán egy óra alatt komoly egy kilométert tettünk meg.

Akkor aztán – még mondják, hogy nincsen isteni gondviselés – nagy zörgéssel előkerült egy erősen szilvórium és füstölt szalonna illatú, igen szimpatikus ember a kutyájával. Hogy a lövéseket hallva a frisshús szerzés lehetősége, vagy az önzetlen segítség nyújtás szándéka vezérelte-e felém, azt tulajdonképpen teljesen mindegy. Miután röviden megismerkedtünk és tisztáztuk a tényállást, miszerint szó sincs orvvadászatról, és a vad se minket illet, hanem vadásztársaságot, együtt cibáltuk az egyre súlyosabbnak ható disznót egészen a legszélső házig, ahol kis családjával lakott. A segítséget meghálálni nemigen tudtam neki semmivel, de innen is még egyszer nagyon köszönöm. Hálából amíg pihentünk a kisfiának meséltem a vadászatról, neki biztos nagy örömet szereztem, mert – állítólag – akkor látott először vaddisznót. A fészer alól – persze csak kölcsönbe – előkerült közben egy vasfurik, arra segítettük fel a vadat, hogy aztán nekivágjak az utolsó kilométereknek. Nem is tudom, hogy mi volt a nehezebb, a disznó után lefutni a hét kilométert, vagy abban a fenenagy sárban letolni a város széléig a talicskán egyensúlyozva a vadat. Ritkán örültem még annyira egy felém közeledő terepjáró lámpafényének, mint azon az estén ott a köves út végén. (Megjelent A vadászkutya magazin 2013 decemberi számában)

Folytatása következik.

Horváth Dániel

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.