A másik történetet se úsztuk meg kevesebb futással. Sőt, még rá is tettünk egy lapáttal. Az este sebzett süldőt még a másnap hajnali félhomályban elkezdtük keresni. Velünk volt Endre barátom és Ari, a hannoveri vérebe is. Egyrészt hagy gyakoroljanak, másrészt erősítjük egymást, ha szükség van rá.

A rálövésnél, egy kis szórón, mindjárt volt bőven vér, meg apró csont darabok. Mivel a disznó a lövésre orra bukott, aztán szinte azonnal felpattanva elvágtatott, benne volt a pakliban, hogy valamilyen fejet ért lövéssel van dolgunk. A csontszilánkok is erre utaltak, meg a csapa mentén szétfröcskölt vér is, ugyanis fejen, álkapcson talált vad gyakran rázza a fejét menekülés közben.

Ari kezdte a csapa kidolgozását, és nagyon szépen haladtak is előre. Somával mi hátul ballagtunk, jelölgettük a vért, hol papírszalaggal, hol a GPS-en rögzítve egy-egy pontot. Végig bújtuk az egész völgyet szinte, ami sűrű kökénnyel volt benőve. A csapa során többször is helyet cserélt a két kutya, ha a másik bizonytalanná vált, így biztosabban és gyorsabban tudtunk csapázni.

A sebzett többnyire váltókon haladt, kerülve az egészen sűrű helyeket, de azért így sem volt egy leányálom. Ez is azt mutatta, hogy kímélni igyekezett a pofáját, mert fájt neki. Több mint egy kilométernyi bujkálás után kiértünk a sűrűből, és a felfelé kettéágazó völgy közepén haladva egy kis gerince jutottunk. Vér már alig mutatkozott, csak pár apró csepp erősített meg a hitünkben, de az is elég ritkán.

Éppen mi haladtunk elől Somával, amikor egy combig érő, de kegyetlenül összefonódott kökényfolthoz értünk. Soma egészen megélénkült, nyüszítve húzott, és mivel képtelenség volt együtt haladni vele, elengedtem. A nadrágom is cafatokra szakadt, mire a kökényfolt túloldalán voltunk. Ott két apró kenés is találtunk, így biztosnak látszott a dolog. A GPS-en hamarosan láttam is, hogy a balra eső széles völgyág túlsó oldalán Soma egyre szűkülő ívben körözni kezd. Mindig ezt teszi, ha szél alá akar kerülni, vagy meg akar bizonyosodni a megtalált vaddal kapcsolatosan. Rövidesen felcsengett az ütemes ugatása is. Megkezdtük a becserkelést, ami nem ment túl gyorsan és sajnos nem is járt sikerrel.

A kutya és az üldözött vad elfutott visszafelé, amerről jöttünk. Futottunk utánuk, de valahogy nem tetszett a dolog. Közben Soma is visszajött egyszer, de újra elküldtem, és ő engedelmesen fel is vette megint a csapát. Úgy elgondolkoztam ezen, hogy egy régi magasles lábának helyén beleléptem a fű alatt megbújó lyukba. Combig tűnt el a lábam azonnal, és akkorát zökkentem, hogy a puska messze előre repült a vállamról. Csak egy hajszálon múlott, hogy a lábam el nem törtem. Még pont az hiányzott volna.

Eközben Soma messzire eltávolodott már. A rálövés helyén is túl járt, mire ismét a közelébe értünk. Egy szakadékos völgyből jött az ugatás. Lassan közelítettünk feléjük, amikor két apró vadmalac került a lábam elé, majdhogynem rájuk léptem. Az árok peremén aztán megjelent mögöttük a kis koca is. Azonnal riadót fújt, és egy másik útvonalon folytatták a reggeli haza utat. Élt, mozgott az erdő körülöttünk.

Egy széles vízmosáson átkelve végre a kiskutyám mellett voltam, de sehogy nem tetszett az ugatás hangszíne. Nem így szokta ő a disznót fogni. Aztán hirtelen nagy robaj, és egy kisebb szarvasrudli futott el mellettünk. – Na, szépen vagyunk. Gyere ide Soma, ezt egyelőre befejezzük!

Az első felvonásnak vége lett. Menni kellett dolgozni, az utolsó vér meg igen messze esett onnan, nem volt idő újra neki kezdeni. Letörve indultunk haza.

Persze egész nap csak ez járt a fejemben, és már a délutáni folytatást forraltam magamban. Sorra vettem a sikertelenség lehetséges okait. Először is lehet, hogy már a legelején, amikor elengedtem Somát, akkor rossz irányba ment, és valami egészséges vadat ugatott. Bár az szerintem biztosan disznó volt. Aztán amikor a hajszából visszajött, és újra elküldtem, ő engedelmesen keresett egy másik csapát, így akadhatott a szarvasokra. Ennek muszáj volt a végére járni.

Délután ismét a völgyelágazásban voltam, de ezúttal már egyedül. Helyesebben Somával ketten voltunk. Szigorúan vezetéken haladva terveztem kibogozni a csapát. Így is tettünk. Szépen lassan, méterről méterre haladva mentünk a reggeli jelölések mentén, és még több olyan vércseppet is találtam, ami reggel elkerülte a figyelmünket. Elértünk a kefesűrű kökényhez, de nem engedtem el Somát. Átverekedtem magamat utána a vezetéket szorongatva. Ugyanabba az irányba haladtunk, lefelé a völgy fenék felé, amerre reggel is elfutott. A völgyfenéken aztán körözni kezdett és ez úttal nem vezetett át a túloldalra, hanem jobbra felfelé kezdett húzni. Talán ezen a helyen nézett el reggel valamit? De jó is lenne ilyenkor legalább néhány szót váltani vele.

Szépen felballagtunk a völgy innenső oldalára, egészen kiértünk az erdőből. A bokros füves dombtetőn aztán egy terjedelmes szederindával átszőtt kökénybokor előtt Soma megmerevedett. Szőrét felborzolta és a farka ütemesen rezegni kezdett. Szinte ugyanakkor nagy morgással kiugrott a túloldalon egy disznó.

Lerántottam a nyüszítve ugráló tacskóról a hámot és útnak engedtem. Egy gyors pillantás a GPS-re, megvan a jel, minden rendben. Közelebb lépve a bokorhoz még egy apró kenést is találtam egy szederlevélen. Ezúttal biztosan a sebzettet találtuk meg.

Alig futottak vagy kétszáz métert, máris megállapodtak. Egy régi kocsiúton utánuk szaladva rögtön ott voltam a völgyoldalban alattuk. Persze egy sűrű fagyalosban folyt az adok-kapok, oda nem lehetett belátni. Aztán a süldő gondolt egyet, és már láttam is a sziluettjét közeledni, pont egy kis nyiladékon akart átlépni. Kettőt hátra lépve célba vettem és tizenöt méterről szépen elhibáztam a nyiladékon átlépő disznót. Lövésemre felém fordult és egy pillanatra megdermedt, hiszen engem csak akkor vett észre. Aztán még mielőtt ismételhettem volna, villámgyorsan elugrott. Negyed óra alatt terítéken lehetett volna, de én tökéletesen elszúrtam egy kiváló lehetőséget.

Ami azután következett, az már csak a görcsös tenni akarás eredménye volt. Kilométerekkel arrébb, egy szomszédos patakvölgyben tudtam csak utolérni őket ismét. Soha nem felejtem el azt a látvány, ahogy a patak medrében szapora léptekkel halad felfelé a völgyben a disznó. Soma meg hol a sziklákon ugrálva, hol a vízben úszva kullancsként ragaszkodva követte.

Nagyon meleg volt, de víz szerencsére akadt bőven

Egyszerűen nem tudtam elég gyors lenni, hogy a lövéshez kellő távolságba érjek. A régi erdei vasút nyomvonala egy szakaszon a patakmedrét követi. Azon futva sikerült annyira beérni őket, hogy kétszer is megpróbáltam rálőni a disznóra, de az elfelé ballagó süldő túl kicsi célpontot mutatott, mindkétszer a vízbe vágódott a lövedék.

A zaklatást végleg megunva a láthatóan álkapcson lőtt, de különben négy egészséges lábon járó vaddisznó úgy felszaladt a hegyoldalon, mintha kutya baja se lenne. Somától üldözve visszakanyarodott abba a sokhektáros kökényesbe, ahol a sebét is szerezte. Félórába is telt, mire én is megint odaértem. A patak medrében járva, halkan loptam a távolságot, de rosszat sejtettem. Soma már nem ugatott, pedig hallanom kellett volna, mert egészen közel értem már. Épp próbáltam a szememmel megkeresni a kis tacskót, amikor jobbról rám morgott egy disznó, de lemaradtam róla, meg se láttam, úgy eltűnt. Vajon a sebzett volt? Nem tudni.

Inni muszáj

Közben, megjött Soma. Rám se hederítve elment mellettem tíz méterre. Hiába hívtam, ő az orrát földre szegezve tűnt el előlem. Nyilván a csapán volt még, csak már jócskán lemaradva. Meglepetésemre nem az imént elugró disznó után ment, hanem a patak völgyéből kimászva a szomszédos völgynek vette az irányt. Egy teljesen nyílt réten keresztül átértünk a közeli kőbánya tövében folyó, bővizű patakhoz. Soma – aki amúgy nem szereti a vizet – gondolkodás nélkül átúszta a patakot és a túlparti csalánosban kezdett keresgélni. Többször is visszatért a patakpartra, oda-vissza átúszta, miközben mindkét partot hosszan leellenőrizte, aztán újra a csalánosba bújt. Bíztam is benne, meg nem is, de nem akartam kedvét szegni, olyan lelkesen keresett.

Egyszer csak, amikor egy bokros sűrűhöz ért a csalánban, nagy zörgéssel kiugrott előle egy disznó, és a patakon keresztül elfutott vissza oda, ahonnan jöttünk, csak a sebzett lehetett. Soma – a fáradtságtól már csak vinnyogva – utána. Sajnos a legnagyobb igyekezetünk ellenére se sikerült utolérni.

Visszaérve a sebzés helyének közelébe még sokáig próbáltuk követni a nyomot, de már sikertelenül. A disznót elnyelte a sűrű és közben be is sötétedett.

Fáradtan az eredménytelen hajsza után – ne haragudj rám Soma

A GSP szerint Soma aznap már átlépte a tizenöt kilométert is, aminek a nagy része hajsza volt. Nem akartam teljesen kimeríteni. Bár a disznót nagyon sajnáltam a rá váró megpróbáltatások miatt, befejeztük a keresését, és elkönyveltem, hogy ezt alaposan elszúrtam. Ilyenkor alig merek a kis tacskó szemébe nézni, pedig biztosan nem haragszik rám, de mégis. Legközelebb remélem sikerül jóvátenni, még azt se bánom, ha majd a vadat húzni kell és ő végig rajta csüng. (Megjelent A vadászkutya magazin 2013. decemberi számában)

Horváth Dániel