Tag Archives: Soma

Ködben

Micsoda szerencsétlen nap ez a mai. Hetek óta nem történt semmi és most itt van ez a bika. Ma reggel sebezték, szinte oda látok az iroda ablakából. Ott ni, ott nem  is messze a hegyoldalon. Szükség lenne ránk, de főként Somára, mert nyoma veszett. A lövésre  előre bukott, de aztán felugrott és elfutott, nem tudták a nyomát követni. Most kaptam a telefonhívást pár perce, hogy menjünk, segítsünk, ha tudunk, másként elveszik a beteg vad.

Veszedelem a kökényesben

Minél többet jár az ember a sebzett vad, főként a sebzett vaddisznók nyomán, annál inkább biztos lesz benne, hogy a disznó könnyen válhat veszélyessé. Elsősorban persze nem ránk, hanem a négylábú társunkra, ami nyilván valóan ugyanolyan nagy baj. Időről-időre igazolják ezt a keresésre használt kutyák sérülései és szinte biztosan számíthatunk rá, hogy előbb-utóbb velünk is meg fog történni. Próbálunk persze az ilyen helyzetekre is felkészülni, elképzeljük, hogy mit tennénk, ha ez vagy az történne, de az utánkeresésben ritkán folynak forgatókönyv szerint a dolgok.

Terelésben

Szombat délelőtt egy igen fárasztó hajszával végződő gímbika keresésen voltunk túl, amikor jött a hívás, hogy kicsit be kellene segíteni egy aznapi terelés után folyó keresésbe. Somával lóhalálában hagytuk el a helyszínt, ami azért nem ment túl gyorsan. Fél óra hegyről való ereszkedés, majd terepjárón és személy autón való egy órás utazás volt mögöttünk, mire délután a helyszínre értünk. Legalább Soma szusszant egyet.

A vadszilvafák alatt

Ritkán bonyolódunk Somával éjszakai keresésbe, de ez mégis akkor kezdődött. Aki már keresett éjjel vaddisznót, akár kutyával, akár anélkül, annak nem kell ecsetelnem, hogy ez miféle veszélyekkel járhat. Különösen amikor ilyen nagy a takarás, dús a vegetáció. Amiért mégis kivételt tettünk, annak oka az, hogy ott voltunk a helyszín közelében.

A Bicska-völgy Ura

Soma álmosan ébredt szokásos délutánban nyúló alvásából. Testét elnyújtva bal, aztán jobb hátsó lábát megfeszítve is pózolt egyet, miközben hangosan ásított. Majd következett a szokásos, hangos csattogással járó fülrázás. Erről a világért se volt hajlandó leszokni. Az előszobában végigtipegve megállapította, hogy a család aprónépe még alszik, úgyhogy biztos, ami biztos – még egyszer megrázta a füleit. Erre lassan ébredni kezdett mindenki.
Aztán, ahogy öregedett a délután, Somán valami nyugtalanság vett erőt. Odacövekelt a bejárati ajtóba, mert a Gazdinak lassan érkezni kellett. Még a gyerekek simogatása elől is kitért, nem akar már játszani se. Valami volt a levegőben. Tagjai még kissé fáradtak voltak a legutóbbi igen hosszú hajsza miatt, de akár azonnal is indult volna.

Szerencsére azért szükség van

Hát nem volt könnyű eset ez sem, de szerencsénk volt. Szerencsénk, de néha szükség van egy kicsit arra is. És hogy is volt? Miért és merre futottunk már megint olyan sokat? Na, lássuk csak.

Egy kis nosztalgia

Este van, vacsorázunk Somával. Helyesebben csak én, ő már régen el is felejtette a jól megérdemelt adagját. Most itt ül és néz. Nem ugat, nem nyüszít, csak néha sóhajt és a hunyorgó szemeivel kér. Én, a szigorú gazda, nem adok neki, nincs kunyerálás! Közben azért mégis lekanyarítok egy karika kolbászt és a szájába adom. Egye fene, most az egyszer!
Vacsorázunk, és van idő gondolkodni rajta, hogy mi is történt ma délelőtt. Nehéz is lenne nem rá gondolni. A cipóra dagadt térdeim lüktetése, az összekarmolt kézfejem, arcom sebeinek égése eszembe juttatja, hogy milyen kalandunk volt ma. Üggyel, bajjal ugyan, de megint előkerítettünk egy disznót.

…míg bele nem kopik a talpa…

„Keresse addig, míg meg nem találja, míg bele nem kopik a talpa, míg bele nem törik a dereka…” – áll az egyik kedvenc Széchenyi Zsigmond idézetemben, de senki nem gondolja ezt szó szerint. Pedig megesik néha, hogy úgy van. Megesik, de nem azokkal, akikre Széchenyi Zsigmond gondolt, sokkal inkább ki vannak téve az ilyen veszélynek négylábú társaink. Az olvadó, majd visszafagyó jeges hó még a vad lábát is könnyen kikezdi, nemhogy a kutyák viszonylag puhább talpát. Különösen, ha még felsózott járdákra, utakra is lépni kényszerül az eb időnként.

Kicsi kutya, nagy munka…

“Nem volt én nekem semmi sürgős dolgom az életemben, mégis annyit futkároztam, hogy ne tovább…” – mondta Bendegúz az Indul a bakterházban, de hogy mennyire igazat szólt, mikor ezt mondta! Így vannak ezzel az utánkeresők is, de mi Somával mindenképp. Néha annyit szaladunk a vad után hogy ne tovább. Akárcsak ennél a régebbi esetnél történt.

Amikor a csapat összedolgozik

Előfordul, hogy egy hajtásra nagyon rákészülünk, több kutyával várjuk a sebzéseket, de csak kevés munka adódik. Ezek mindig jó alkalmak a fiatalabb kutyákkal való gyakorlásra. Nem rég történt, hogy Szöcske, Soma és a fiatal hannoveri, Rocky is ugyanazon hajtásnapon és helyen várta a bevetést. Nem történt azonban csak egy sebzés. Ha már így alakult, akkor senki ne maradjon ki, Rockyé lett a munka, Szöcske volt a kontrollkutya, Soma meg a sor végét zárta. A sebzett egy disznó volt, ami egy kocsiúton átugorva kapta lövését. Sebével a völgyfenék felé vette az irányt, jól csepegő vért hagyva maga után. A dolog egyszerűnek ígérkezett, különösen az elmondások alapján, és ha úgy is van, akkor ennek közel kellett volna feküdni.