Üzekedés idején

Vasárnap délelőtt 10 óra:

– Tegnap este a lővilág határán bakot sebzett a vendég. Gyomron lőtte. Meg tudod nézni?

– Persze. Eddig hány kutya kereste? – kérdezek vissza olyan határozottan, hogy egy kutyát máris bevallottak.

– De az nem ám olyan kutya! Az még a fácánt se hajtja! Meg mi is csak éppen szétnéztünk a környéken, nem hajtottuk meg!

– Tán még kutya szaga sincs! – próbálom oldani az érezhető feszültséget.

– Milyen kaliberrel lőtte a vendég?

– 6,5 x 55. 150 méterről, szabadkézből.

– Az szép! Van önbizalma. Ilyen jól lő?

– Lófüttyöt! A vadőr még el sem bírálta; egy jó korban lévő nagy bakot kerestek ott a környéken, akart vetni rá még egy pillantást. Valószínűleg félreértették egymást…

– A vért megjelölték?

– Nem, mert nem találtunk.

– Miből gondolják, hogy van találat?

– A bak lassan lépett be az erdőbe, púpozva. Tipikus lágyrészt ért találatot jelezve. A suta elrohant. A vendég is elismerte a sebzést…

– Rendben. Délután négyre ott vagyok, ebben a melegben semmi értelme.

– Várunk!

16:30-kor kezdtünk a vadőrrel és a vadásztársaság egyik tagjával a rálövés helyén. Kutyám körözött, körözött, elindult, visszafordult, semmilyen találatra utaló jelet nem mutatott. Újrakezdtük. Semmi. Vitézt máris itatni kell. Közben összetegeződünk, s rákérdezek a hivatásos kollégára:

– Biztos itt állta a bak?

– Tuti. Miért?

– Mert Vitéz itt semmit sem jelez. Még csak vadszagot sem. Furcsa. Az erdősáv túloldalán egy gidával találkoztunk, azt is bejelezte előre… Nem lehet, hogy elnézted?

– Nem nagyon. De mi van, ha mégis?

– Semmi gond. Viszont akkor nem itt erőltetem a keresést, hanem végignézem az erdő szélét. Hátha… Ha semmi, újra megpihenünk és újrakezdjük. Keressük, még ránk nem esteledik. Ha akkor sem lesz meg, elkezdünk közösen aggódni, meg különböző teóriákat gyártani… De jelenleg úgy néz ki, hogy a bak vagy nem sebzett, vagy nem itt állt.

– Itt állt. És sebzett.

A vadőrnek dolga van, ezért kísérőim magamra hagynak. Az erdősáv szélén lassan elindulva alig teszünk meg 25-30 métert, vérebem mintha falnak menne, megáll, és majd kicsóválja farkát a helyéről, egyértelműen jelez valamit. Még a végén igazuk lesz, pedig már kezdtem kételkedni a találat biztosságát illetően. Meresztem a szemem, de semmit sem látok. Vitéz lassan bújik be a sűrű kökénybe. Jó ötlet volt rövid ujjú ingben jönni! Ettől csak a devizahitel felvétele volt nagyobb hülyeség… A gyomros bak nem lehet messze, azt a pár száz métert meg kibírom. Elvégre, aki örömlánynak áll, ne nyávogjon, ha miújság van!

Közben kutyám határozottan, de gyakran fölemelt orral, magabiztosan halad előre. Az erdősáv túlsó széle előtt néhány méterre megáll: sebágy! Eddig nem láttam vért, így örömömben majd’ megcsókolom. Harminc méterre újabb sebágy, szintén sötét, beszáradt vérrel, de a vérnek nincs sem gyomor, sem bélszaga… A harmadik sebágyban mintha nem olyan régi lenne a vér… A negyedikben csak tűhegynyi vér, ha Vitéz nem mutatná, észre sem venném. Ajjaj! Innentől alig haladunk. 300 méterre lehetünk légvonalban a rálövés helyétől, de a GPS szerint kutyám már 1400 métert megtett, mikor Vitéz felélénkül, és egyre intenzívebben húzza a vezetéket. Vért, sebágyat nem láttam, de kutyám nagyon menne. Hajszára kellene engednem? De itt van mellettünk – 90 méterre egy forgalmas út. Pihenjünk. Gondolkodjunk. Vitéz nem akar inni, csak menne. Most már biztos vagyok benne, hogy a bakot felkeltettük. Hívom kísérőimet:

– Azt gondolom, még él a bak. El kellene engednem a kutyát, de segítség kellene, nehogy balesetet okozzunk, vagy szenvedjünk ezen a forgalmas úton.

– Máris megyünk, de lerobbantunk. Az autó főzi a vizet. De megoldom, 15 perc. Addig szólok a szomszédoknak, hogy ha átmennek az Ő oldalukra, ne legyen gond. Tudsz várni?

– Persze. Mást egyébként se nagyon tehetek. Gyertek. Vizet hozzatok, mert 5 liter már elfogyott!

Már 18:30. Csak nehogy kiessünk a ritmusból. Félek, elrontom az egészet. Vitézt elfektetem, s visszamegyek az autómhoz vízért. A pókok lakodalmat tartanak ebben az erdőben: lépésenként 3-4 pókháló ragad a képembe. Vajon genetikailag kódolják beléjük, hogy szemmagasságban építsék a hálójukat? Csak 25 centivel költöznének feljebb, és semmi bajunk sem lenne egymással! Nem értem.

19:00. Segítségem még nincs, de megszakítom a kényszerpihenőt. Vezetéken folytatjuk. Vagyis csak folytatnánk. Kutyám csak köröz. Nem haladunk. Oda a lendület! Elszúrtam! Nem kicsit. Mérges vagyok, de most meg kell nyugodnom, mert vérebem egy pillanat alatt átveszi nyugtalanságomat. Közben kísérőim megérkeznek. Mi meg csak járunk oda-vissza. Már 25 perce. Fogy az idő. Lecsatolom kutyámat, talán jobban halad, ha nem akad el folyton… Lassan ballagok mögötte – gondolom. De két perc múlva már negyven méterre van. Hív az egyik segítőm:

– Jött még segítség, a környező leseken is ülnek ketten. egyébként mi újság?

– Rendben. Vért már nem találtam. Lecsatoltam a kutyát, hátha. De szólj Nekik, hogy hajsza közben nem lőhetnek! Várj csak! – szólok – furcsa hangot vélek hallani: mintha a megszorított őz hangját hallottam volna. Figyeljetek!

Vitéz már 70 méterre van tőlem, gyorsan mozog. Próbálok közelebb kerülni. Párhuzamosan szalad a kövesúttal, attól mintegy 90 méterre. Kutyámat kétszer is megpillantom, de nem látom, mit csinál, üldöz-e valamit? Aztán csönd. Csak a GPS-en látom, hogy távolodik. Most megy ki az erdőből! Már 200 méter. A telefonért nyúlok: már csöng is:

– Figyeljetek, szerintem elindult a hajsza! – mondom izgatottan.

– Igen, látjuk, azért hívlak. Egy zsombékos felé mennek. A bal hátsó lába lóg, de nagyon megy!

– Rohanok!

Még ki sem értem az erdőből, a GPS-re nézek és megáll bennem az ütő: Vitéz az út felé tart, és jön egy sportmotor, mint egy repülőgép! Meg egy busz. Rohanok, ordítok, integetek, hiába. De megússzuk. Elfogy a levegő, de már jönnek is vissza. A bak tényleg gyors, ráadásul az út és köztem szalad keresztben, így lövésről nem lehet szó, de a 200 méteres hátrányban lévő kutyámat lestoppolom, mert pihennie kell. 30 fok van. Megérkezik egyik kísérőm:

– Nem sokon múlott. Nagyon rajta volt, de valahogy lerázta, mi meg nem mertünk lőni!

– Azt jól tettétek. Hátha megáll itt az erdőben. Kell egy kis pihenő.

– Nem állt meg. Még a túloldali lucernatáblán is átszaladt, de tudjuk, merre ment, az egyik srác látta. Valószínűleg bement egy napraforgóba.

– Mekkora?

– Vagy 25 hektár.

– Az még pont hiányzott. Sebaj. Most már meg kell álljon. Pihennünk kell. Főleg Vitéznek. Egy hőgutát nem kockáztathatok meg!

Közben mindent megbeszéltünk: odamegyünk a lucerna szélére, ahol az őz kiváltott, onnan folytatjuk. Én meg már azon töröm a fejem, hogy reggel mi legyen a taktika, ugyanis már 20:30.

A lucerna mellett sáros földút, a bak nyomát nem látom. Igaz, ott áll két autó, és négy ember.

– Biztos itt jött át?

– Biztos. – Mondja a szemtanú. – Vagyis azt nem láttam, hogy átment a napraforgóba, de itt tűnt el az árokszéli gazosban.

Vitézt megmosdatom újra. Elindulunk. Tíz lépés után megtorpan, és elindul, de visszafelé a bak nyomán. Kisegítem. Egyenest arra megy, ahonnan jöttünk. Az autók a nyomon állnak. Ja, nem! Nem megyünk ki a keskeny, 2 méter széles árokból, hanem derékszögben jobbra fordulunk. Két lépés után a döbbenet: meglátjuk a bakot!

– Itt van!

– Mi?

– Hát a bak!

De már szalad is. Kutyám magamhoz szorítom, mivel látom, hogy a sebzett vad lassul, és kiadom a tűzparancsot:

– Lője, aki tudja, ha megáll!

Az első lövés véget vet a szenvedésnek.

– Jó, ne lőjetek! Elengedem a kutyát, hagy fejezze be a munkát.

Vitéz két vakkantással köszönt el az örök lucernaföldekre távozó 550 gramm körüli páros nyolcastól…

20:45. Megint csöng a telefonom:

– Cimboráméknál lábon lőtt a vendég egy nagy bakot 30.06-os kaliberrel. A vad kétszer elesett. Reggel meg tudod nézni? A rálövés helyét megjelölték a srácok. Bebújt egy kukoricába, de oda már nem is mentek utána.

***

4:30-kor már kész haditerv fogadott, kis térképpel:

– Ebbe a kukoricába ment be, itt egy másik kukorica, itt meg itt tarló, itt autópálya vadvédelmi kerítése, itt egy felüljáró. Úgy gondoltuk, mi itt és itt leszünk. Egyikőnk lesen, a másik a felüljárón. Te csak sorirányba lőhetsz, nekünk nem árthatsz. Mi pedig se az út, se a kukorica felé nem lövünk. Főleg, ha a közelben a kutya. Egyetértesz?

– Úgy látom, nem az első utánkeresésetek. Tetszik a terv. Egymásra vigyázzunk! Tíz perc múlva tudok kezdeni.

– Addigra mi is a helyünkön leszünk. Hajrá!

A rálövés helyén és a vad nyomán a feltárcsázott tarlón is feltűnően sok a sötét vér. Biztató. Egy róka is járt előttünk. A kukoricában bő vér úgy 50 méterig, aztán semmi. Persze, mert két sorral arrébb megyünk. Majd belazul a vezeték… Az első sebágyban dermedten találtuk a 480-500 grammosra becsült bakra. A beleket is érte a lövés.

Zúgjon Neki örökké az erdő odaát!

Mihók István

3 Responses to Üzekedés idején

  1. […] Tovább a teljes cikkre (utankeresok.hu) […]

  2. Tóth Ferenc szerint:

    Na! Ez szép volt, gratulálok!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.