Vadászszívvel

Tisztelt Olvasóink, Barátaink , Vadásztársaink!

Kérlek benneteket szánjatok egy pár percet ennek a cikknek az elolvasására, melyben nem izgalmas, néha veszélyes utánkeresésről lesz szó, hanem egy “kétkezi” vadászember vallja  meg  Hitvallását  a vadászatról.
Álljuk meg egy pillanatra, gondolkozzunk el rajta és fordítsuk a tükröt az arcunk felé, mit is akar mondani nekünk, mire is tanít bennünket ez a Hitvallás? Hogy ne feledjük őseink tanítását? Hogy ha jól sáfárkodunk a ránk bízott értékkel (a hazai vadállományunkkal), akkor az meghálálja azt? Arra ad iránymutatást, hogy a jó gazda szemével járjuk az erdőt és első sorban ne a rekord trófeákat hajszoljuk, hanem éljük meg az elejtés pillanatát.
Hogy mindig emelt fővel, de levett kalappal lépjünk be a Természet templomába, az erdőbe. Csendesedjünk el a rohanó világunkban, ahol mi  emberek is űzött vadként élünk, és tudjunk megálljt parancsolni zabolátlan szenvedélyünknek. Nem az elejtet vad száma vagy a trófeák mérete határozza meg azt, hogy milyen  vadászok vagyunk, ha nem az, hogy kellő alázattal, hittel és tiszta szívvel viszonyuljunk az természet kincseihez, az erdő-mező állataihoz .
Hegedűs Sándor

Bornemisza Péter az Utánkeresők Baráti Társasága Bárnai nyílt napján tervezett, de sorra nem került előadása:

Mélyen tisztelt Hölgyeim, Uraim – vadásztársaim és kutyás testvéreim!

Kötött előadásom helyett – reményeim szerint értékes beszélgetésünket – bevezetőként egy korábban könyvajánlónak írt, kicsit talán emelkedettebb hangvételű írásommal kezdeném, mert úgy vélem, hogy az általam megérinteni kívánt tárgykörből jó néhány gondolatot tartalmaz. Talán már címében is sokatmondó.

Vadászszívvel

Tíz percet adjatok most nekem!
Fontos üzeneteket szeretnék közvetíteni!
Talán csak a sorok között suttogva, hogy csodás világunknak más rendje van, mint a ma szokásba vett.
Örök logika és íratlan törvények vezényelnék a vadászatot is, akár a csillagok futását.
Azok közé tartozom, akik megtanulhatták, hogy a titokzatosan opálos, zöld derengésben – mások otthonában – járunk. Azok közé, akik már tudják, hogy alázatos, szerető és figyelmes vadászszívünk nélkül esélyünk sincs árnyékunkat veszítve belesimulni e remekbeszabott, hibátlan világba.
Azok közé, akik megtanulták, hogy puskánk hiába csillog büszkén a vállunkon!
Vadászszívünk nélkül csak mint elefánt a porcelánboltban, csak olyanok lehetünk az erdőn és mezőn.
Mert nem a büszke, fölényes halált hordjuk a vállunkon!
Tévednek, akik mégis ezt hiszik.
Az óriás agancsok, az egészség és testi erő titkainak tudása és lelkiismerete húzza a vállunkat!
A gyönyörű erőnlét és az arányos, okos létszámegyensúly titkát birtokoljuk, mely most, napjainkban éppen vadászszívünk mértéktartása híján borult, amit pedig ősünk a barlangok falára rajzolt nekünk!
S ha magunknak kívántuk, hogy Istenként teremthessünk? Íme, tehetjük.
De csak az Örök rendje szerint. Gondos, szerető gazdaként.
Másként minden tönkrefordul, s porba hullik véres kezünkből a gyönyörű Egész!
Pedig lám a legkegyelmesebb VÉG is a mi kezünkben van! De csak, ha a lelkiismeretünk is velünk van.
Ha a hatalmas ütésben a dörrenést már csak az életre választottak hallják, mint a villámcsapást.
S ha az összpontos nyugalom felelőssége lelkünkbe nő, és soha egy lépést sem tesz semmi lövésünk után.
Erre tényleg büszkék is lehetünk!
S ha sebezünk? Fáradhatatlanul, éjt nappallá téve, kedves kutyáinkat is bevetve keresünk.

Bocsássátok meg Véreim, de én csak ezt az egy ősi váltót tudom! Ezért Nektek is – testvéreim – csak ezt mutogathatom.
Nektek, fiaim mind, kiknek vadászszíve béklyóktól sem mentes rég, s alig hallotta a tücsökzenét, a lappantyút és fülemülét. Mert a klimatizált terepjáróban a bársonykék égből, a láthatatlan messzeségből a pacsirta aláhulló, Neki szóló üzenetét nem is hallhatta még.
Nektek mutogatnám mi, hogyan is van, kiknek még kevésszer gördült le a hegyről, a dómszerű bükkös óriás oszlopai közül a mellkasunkban is rezonáló, vágyait éneklő őserő – s így lábatok földbe sem gyökerezett még e csodában.
Az Istenért! Nekem higgyetek véreim! S ne a büszke ámokfutók hamis dicsekvéseit hallgassátok!
Engedjétek, hogy fületekbe súgjam a bíbor-bársonyba süllyedő kékes alkonyatban, hogy elsőbb ne puskátok után kapjatok! Lelketekre kötném, hogy az óriás mellől melyiket válasszátok szerényen. Hisz ha okos alázattal, gondosan, az öreget, kisebbet, kócosat, gyengébbet teszitek ravatalra a virágos réten, lenyűgöző jutalmatok sem maradhat el, és a vastagnyakúra halogatott óriás öreg lehet az, majd egyszer.
Hiszen, ha mindannyiunk vadászszívének hatalmas Matuzsálemét mi nem halogatjuk öreggé!?
Helyettünk vajon ki teszi ezt majd?

Mellemet düllesztve büszkén, térdig a füstölgő, kilőtt patronhüvelyben én nem ácsorogtam.
Ezt is érezni fogjátok, ahogy a könyveimben.
És aki tudni akarná, ezt hogyan kell – az rám ne hallgasson!
De a naaaagy vadász, a „bezzeg én” sem szeretnék lenni szemetekben!
S más nyelvet beszéltek, ha így olvasnátok bennem.
Jusson eszetekbe vadászbarátaim, hogy kétkezi, dolgos vadászmúltam sem lenne „bezzeg”, ha nem volna silányabb, nyeglébb s önzőbb a jelen! Amit ráadásul Ti éreztek annak – és nem én beszélem belétek!
De erről sem akarnék prédikálni!
Így aztán, csak csendben, boldogan beszélném el, hogy régen hogyan volt, s mik történtek velem. Talán azért is, hogy gondolkodhassatok alázatomon és szeretetemen.
Ha pedig majd a vörös-aranyban égre emelkedő kakatoló madárfüggönyben csak a kakast akarjátok – és a szent tyúkok előtt kalapot emeltek – úgyis eszetekbe jutok.
Hogy mit is mondtam? Hogy nekünk régen, e kalapemelés fele verejtékünk volt!?
És majd amint a dörrenésben, szívetek királya utolsó ugrásában kapja fel lábait lerántott óriás nyaka alá, ismét eszetekbe jussak, amint boldog vadászszívetek titokban kicsit gyászolva ünnepli gyönyörű öregjét?
S, hogy igenis igazam volt, mert még sok virágot is megérdemel a nagy ünnep és a sokat lesett régi Barát!
Aki távolról sem a hősiesen legyőzött ellenség volt!

Tudom előre, hogy a mély alkonyatban beállott hirtelen madár-csendben ahogy – apró kis roppanás kíséretében – odavarázsoltan áll majd veletek szemben a koromfekete óriás szellem – megemelt orrával kutatva a szélben – mozdulatlanná merevedtek.
És mert puskátok nem is moccanhatott, hát fojtottan dübörgő vadászszíveteket hallotta meg!
De lám csak azért leshetitek még ma is éjt nappallá téve, mert akkor ott, 3 éve lőnötök nem illett!

Ha pedig mellém is ülnétek gondolatban, egy fehér lepedők takarta les-kunyhóban? Lelketekbe szállna a puha porhóba fojtott végtelen csendben, a fehéren derengő éjszakában a messzire hallatszó róka-ugatás is.
Ahogyan jön, s egyre csak jön, s egyre közeledik a laposban, a nád takarásában.
Hogy aztán hirtelen, fojtottan pattanjon kezes kis puskátok, halk puffanást küldve a fehér távolba.

Istenasszonyunk – kegyelmének hírnökeként – nekem, kunyhóm hűvösében kis pelét küldött a nyakamba. Álmomban osztozni, velem aludni! S én, vadászszívem ősi parancsaként álmát őriztem, és ezt nem szégyellem!
Ahogy a kunyhóm mellé elfektetett gidát is nekem szánta vigyázni bölcs öreg sutája.
Súlyos üzenetüket megértve az éhhalál mezsgyéjén tántorgó malacot is inkább felneveltem, mint agyonlőttem. Sosem felejtve közben vállamat húzó acélos kötelességeimet.

De vigyázzatok Barátaim! Mert ha gyönyörű bikátok feje tűnik el reggelre? Mint az enyém is?
Meglehet, meseszép Dianánk álruhába öltözve egy sejtelmesen gyönyörű virág-tolvaj képében hozza vissza évek múlva, egy viharos éjjelen.
Hűségetekért! Jutalomként! Hogy soha ne felejtsétek el!
De, hogy mit is…?
Hogy a bikát? Vagy az agancsot-e? Vagy a mesebeli, álruhás ajándékhozót? Vagy a csókját?

És ügyeljetek ám szerető vadászszívetekre! Mert e kényszerű ősi szabályok tisztelete, a szarvastehenek, suták, szigorú öreg kosok s bakok tekintetéből összes sejtjeitekbe szívódhat szét. Mint egy varázslat.
S közülünk az alázatosaknak gyönyörű Dianánk buja ajkai álmukban valamit vadászszívükbe csókolhatnak.
Mely a virágos, kakukkos erdőt-mezőt járva, örök, megbonthatatlan szerelemmé válik.
Mindhalálig!

                     Azt remélve, hogy a fenti gondolatokat az is értette, aki könyveimet nem olvasta,
szeretném, ha beszélgetésünk tárgya nem annyira a vadászetika lenne,  hisz annak előírásai
nagyrészt, sokhelyütt, bármikor elolvashatóak, ha frissíteni akarjuk, ami kiesett az emlékezetünkből.

Szívem szerint eszmecserénknek inkább:

„a hit, illem, alázat, szeretet, lélek és szív hiánya vadászati gyakorlatunkban”

címet adnám, amivel hitem szerint eme szokatlan gondolatkörben, akár két részletben és két alkalommal is volna miről eszmét cserélnünk. Azért is gondolom ezt, mert a vadászlélek és szív hiányával szoros összefüggések sejlenek fel bennem a szakma mai meglepő gyakorlatával, sőt, kudarcaival kapcsolatban is.
Bármennyire furcsán hangzik is első hallásra, hiszem, hogy az empátia, a jólelkű hozzáállásunk és vadászszívünk szeretete rendkívül fontos a vadászatban is.
Természetesen az egész emberiség földi életét radikálisan befolyásoló változásokról is azt gondolom, hogy az emberi lélek és szív jóindulata, őszinte beleérzésünk hiánya nemcsak a vadászatban okoz gondokat, de például a klímaváltozásnak is oka bizonyos mértékben.
Sőt, meg merem kockáztatni, hogy hétköznapi életünk minden rendű és rangú történésére döntő hatással van.
Pontosan úgy, ahogyan a pénz. Csak éppen fordított előjellel. Mert míg a pénz majdnem mindent tönkretesz a vadászatban, addig a hit, illem, az alázat, a szeretet, a lélek és a szív csak javítani, emelni, szépíteni tudja vadászati gyakorlatunkat is.
Nem akarok most ezekről a szerteágazó anomáliákról általában sem beszélni, és nem szeretnék végleges következtetéseket sem levonni mai esténken.
Ezért is teszek fel kérdéseket közben – ha nem bánják – szinte magamnak is, hátha Önök közül, közületek valakinek jó válaszai vannak.
Jobbak az enyémeknél.

Gyanakszom ugyanis, hogy nemcsak engem keserítenek eme kérdéskör gondolatai és tapasztalatai.
És sejtem, hogy nem csak én látom a magyar vadászatot mosolyogva betegeskedni (vagy agonizálni).
Talán fel sem kell hívnom a figyelmüket arra, hogy a címben összezsúfolt fogalmak tekintetében manapság milyen jelentős hátralékaink mutatkoznak vadásztársainkkal tartott kapcsolatainkban, de még inkább, ahogyan bánunk a velünk élő csodálatos vadféleségeinkkel általában.
Egyébként, a jelen fantasztikus kezdeményezés követőinek, az Utánkeresők Baráti Társaságához tartozóknak, akik önkéntes munkájukkal telibe találták e vadban gazdag, de vadászati szempontból gazdátlan kis ország vadászatának egyik Achilles-sarkát – csodálatos nagyvadunk szenvedéseit célba véve – sokat magyaráznom nem is kell, azt hiszem.
Azoknak, akik önkéntesen utánkeresők?
Hiszen Önök vagy Ti, kik egy kutyával élhetitek a vadászsorsotokat, ezzel a ténnyel máris közelebb kerültetek mindahhoz, amiről beszélnünk kell. Valahol már pontosan megtanultátok, hogy például egy kutya maga az Isten ajándéka. Vadászszívünk-lelkünk legjobb barátja, legkedvesebb társa, akiben soha nem kell csalódnunk, hisz határtalan szeretetüknek és barátságuknak csak elmúlásuk szabhat határt!
Nyilvánvaló márpedig, hogyha valaki ilyen kapcsolatban él egy kutyával, az vadászszívével fordul csodálatos nagyvadunk felé is.

Elsőként azt kérem, gondoljátok egyszer végig, hogy mit üzennek nekünk a mába vadászó őseink.
Szikla- vagy barlangrajzaikkal, tűz körüli táncaikkal, a „szerencsés vagy szerencsétlen” kés vagy fegyver babonás fogalmával, párjuknak nyakába akasztott, őriző talizmánjaikkal avagy saját nyakukban hordott szerencsét hozó, varázsos erejű átokűző nyakláncaikkal.
Imádott szarvasuk, bölényük, jávoruk vagy a legyőzött, rettegett óriásmedve, tigris vagy farkas szent fogait hordták alázatos hitük szerint ereklyeként a nyakukban.
Úgy tűnik, velük élő vadféleségeik, zsákmányuk babonás tiszteletével, imádatával és Istenük kezéből vadászsorsuk alázatos elfogadásával voltak telítve.
Nézzünk farkasszemet rendíthetetlen hitükkel, lelki erejükkel, nyilvánvalóan rendkívüli vadászati tudásukkal is, mellyel megkapaszkodhattak abban a kíméletlenül kemény világban – a barlangban például – melyben az óriás medve vagy kardfogú tigris lakott korábban.
Vajon mi maradt meg bennünk mára eme csodálatos lelkületből, az alázatos tiszteletből vagy halállal fenyegető fegyelemből a legősibb szakma tudásának életbevágó szorgalmából? Hogy csak a legkézenfekvőbb tulajdonságaikat említsük.
Gondolkozzunk el ezen egyszer!

De forduljunk ezt követően a mába.
Ugye ősünknek nem volt helikoptere, látcsöve és mindent tudó „Blázere”. És rádiótelefonja és GPS-e.
Sőt, terepjárója sem! Sőt, műhold fotói sem voltak és fényképező robotrepülőgépe sem.
Talán még rendes lábbelije sem volt, de a családja asztalán a takarékosan kímélt s kigazdálkodott zsákmány ott kellett legyen, mert különben az életüknek is befellegzett.
Sziklarajzai megőrizték nekünk, hogyan is számolhatott, hogy jusson is, maradjon is.
Hogy mit vehet el, s mit is kell, hogy meghagyjon, hogy holnap és holnapután éhen ne haljon!
Pedig lám, neki még a farkassal és medvével is számolnia kellett eközben, hiszen még a természet érintetlen egyensúlyában létezett és vert gyökeret.
Szent Istenként tisztelte vadászott állatait.
Lelki gazdagsága s jó szíve is hajthatta, amikor zsákmányállatainak kölykeit megtartotta és háziasította. Hogy a farkaskölyköt ellenállhatatlan szeretetével magához láncolta, s kutyájának fogadta és talán már akkor orrát is használta.

Ha pedig ennyire semmije sem volt, gondolhatjuk-e, hogy csak táncolt és varázsolt?
Vajon nem a legősibb szakma elképesztő tudása és mélységes tisztelete volt sikereinek nyitja?

Hogy tévedhetetlenül tudta, hogy a holdfázisok bizonyos napjain pontosan hol lehet sok halat fogni.
És hogy hol úszik át pontosan a csorda a rohanó folyón.
S farkasbőrbe bújva négykézláb mászott a legelészők közé és pontosan tudta, hogy az óriás medve kétlábra állva csak azt akarja, hogy most távozzon.
És most mindezek után nézzünk magunkba és kérdezzük, mi maradt nekünk mára mindebből a vadász lelkületből?

És persze vessünk is számot azzal, hogy mit is jelenthet, ha a vadászszívünk, lelkünk, alázatunk, fegyelmünk kimarad vadászéletünkből.
Nos, ha jól belegondolnak, a válaszok, melyeket a mai vadászélet és gyakorlat ad, bizony megdöbbentőek.
Úgy értem, hogy az megdöbbentő, mennyire tetten érhető a szívtelen, lelketlen gyakorlat sokhelyütt.
De párhuzamosan előző okfejtésünkkel, egy más nézőpontból is el kéne indulnunk.
Mert ugye ma már nem azért vadászunk, hogy családunkat tápláljuk és ruházatot szerezzünk a télre.
Hanem? Miért is vadászunk?
Passzióból? Vagy büszkeségből? Vagy, hogy néha vadhúshoz jussunk?
Mert szerintem pontosan itt ragadjuk torkon alapvető tévhitünk egyik legfontosabbikát!
Ugyanis vadásznunk szenvedélyes szeretettel a körülöttünk élő, csodálatos vadonélő emlős társaink erőben, egészségben és magasztos szépségükben tartásáért kellene! Az összes többi okunkat háttérbe szorítva.

Nem kéne még csak próbálkoznunk sem büszkeségünket táplálni, hiszen a rettenetes életveszéllyel ma már – korszerű fegyvereink és felszereltségünk birtokában – aligha kell számolnunk.
Büszkeségünk falára tehát a hibásat s öreget kéne válogatnunk, nem az óriásit, mert abban manapság már érdemünk ritkán van. Az óriás vastagnyakúaknak az állományban van a helye, míg végképp megöregszenek.
És valóban: tévedhetetlenségére, pontosságára, fegyelmére bárki közülünk büszke lehet.

De vessünk egy pillantást most mai, időszerű magunkra is!
Manapság lassan nem is érünk rá vadászni már.
Vagy nem vadászhatunk. Hiába is értenénk hozzá, ha a pénztárcánk rövidebb másokénál.
Akkor sem, ha időnk, tudásunk, gyakorlatunk volna szolgálni.
Mit csinálni?
Igen, bizony – szerintem – szolgálni! Szívbéli elkötelezettséggel vadunk iránt.
Dolgozni és állandóan tanulni, mint bármilyen civil szakmában, tapasztalataink, tudásunk birtokában, hajszálpontos puskánkkal, fegyelmezett lövéseinkkel, gondos, körültekintő válogató vadászattal, igenis vadállományunkat kéne szolgálnunk.
Mondanom sem kell, hogy egyfajta érdekszövetségben gazdatársainkkal, erdésztestvérünkkel összefogva. Mindhármunk önös érdekeit félretéve, közérdekünkből kiindulva, hivatásos vadőrünkkel vállvetve, az országot is szolgálva. Vagy ne lenne jól átlátható és értelmes cél az, amiről most beszélek?
A világon minden technikánk megvolna ehhez ma már!
Jókedvvel, türelemmel, szenvedélyesen, szeretettel vadászunk, ugye? De ne tegyünk úgy, mintha ez esőben, sárban, hóban-fagyban soha nem volna munka. Mert bizony sokszor az – bárhogy szeressük is.
De ez ma – úgy tűnik – érdektelen és a vadász mintha sosem dolgozna, amikor mások kukoricáját őrzi.
A hozzáértés megszerzése, a ráfordított szabadidő, a pontos szerszám, az éjszakázás, a területbejárás és a néha nem is olyan egyszerű önuralmat is jelentő selejtezést is beszámítva, bizony néha áldozat, sőt munka is.
De érdekes módon az, akinek minderről fogalma sincs, csak passzióról fecseg esetünkben.
Mert csak a pénz számít itt is? És az érdekek?
A vadásznak – ha szívbéli – csak kötelessége van? Vagy a pénz dönti el ezt is?

Pedig lám, a pénz nem ér rá! Nem ért semmihez! És nem válogat, és nem kérdez. Nem érdekli az anyátlan borjú és nem az egyedül maradt, megfagyott hat malac. És nem érdekli, hogy a bika négy év múlva tán világrekord lett volna. És hogy hány kapitálissá nevelhető borjút nemzett volna még hátralévő négy évében.
Csak egy dolog érdekli: a bevétel!
A „vevőt” pedig a hatalmasan dicsekvő trófea érdekli a falon, ami manapság a büszke teljesítmény helyett valószínűleg már csak azt mutathatja, hogy mekkora pénzbe is kerülhetett mindez.

De elérkeztünk kényszerű, harmadik nézőpontunkhoz! A pénz vezérelte bérvadász fogalmához.
Mert ha bérvadászok vagyunk – hogy el ne tévedjünk – a hivatásos vezet bennünket a magaslesig?
Elbírálja, majd megmutatja melyikre és mikor lőhetünk?
Megkeresi, a bokorból előveszi, kizsigereli, elszállítja, kifőzi és kiértékelteti?
És mi? Mi „vadászok”, eközben mit csinálunk?
Vadászat címén mi – bérvadászok – sokszor azt sem igen tudjuk, hogy miért és hol vagyunk?
Nagyot durrantunk esetleg? Aztán fizetünk és hazamegyünk?
Majd hatalmas mellénnyel büszke falunkra akasztjuk óriás vadász mivoltunk trófeáit?
A bikáét, melyet mások neveltek, mások érleltek, mások választottak lövésre – nekünk?
Gondoljanak bele vértestvéreim, hogy vadászat címén mi is folyik itt tulajdonképpen!

Mindent, amit mi, „vadászok” nem akarunk, a hivatásos majd megoldja?
Vajon melyik? Az, amelyik csak papíron létezik, vagy amelyik csak rókára vadászhat?
Részt vehet állományaink selejtezésében? A szükséges állományszabályzó lelövésekben?
Szakmai felkészültségével befolyásolhatja az állomány minőségét?
Nem! A „vevőt” kíséri az áruhoz!
Mert a vadászat ma már majdnem teljesen kettévált. Szolgáltatókra és vevőkre van felosztva, ahogyan a pénz kívánja! És nem úgy, ahogyan a vadgazdálkodásban a minőségi szakértelem elvárná.
Mindebben – ha jól megnézzük – a vadászszív és lélek sehol!

És ha egyedül vadászhatunk is, meglehet, hogy a legdrágább fegyverrel sem tudunk pontosan célba találni?
Csupán mert kapzsin, fegyelmezetlenül nincs türelmünk és tiszteletünk az alkalmas pillanatot megvárni? És megszólal a felelősség hangja bennünk és nem lövünk, ha az alkalmas pillanat nem jön el?
Vagy csak azért is? Lelketlenül odalövünk, hátha, véletlenül mégis eltaláljuk valahol? (Gondolom, hogy erről épp Önök, illetve Ti tudnátok mesélni.)
Aztán még csak oda sem megyünk? Oda, ahol pedig puffant lövésük után valami?
Hogy mi is az, ami elesett? „Hát egyszerű, menjen oda legyen szíves, s nézze meg!”
És a sebzésre? Inkább rálegyintünk? Mert nem a mi káruk és szégyenünk?
Úgysem látta senki? És ha a nadrágunk nem lett véres a búzában, hát majd talán meggyógyul az a fekete valami?
Majd reggel telefonálunk? Hogy majd a vadőr másszon a bokorba? Mert a drága mellény és bőrnadrág összekarmolódik?
Hogy addigra befülled? S megy a fehérje-feldolgozóba?
Miért nem érdekel ez vadász ismeretségünkben manapság mindenkit?

De újabb szakmai szempontot is vegyünk sorra.
Nagy divatja van ma az erdei hajtásoknak.
A bérvadász örül, mert akkor „fél nap alatt ötvenszer lőhetünk”!

De hogy öreg-e vagy fiatal, amit lelövünk? S hogy vajon az a hatalmas borjú, azé a ragyogó hatalmas tehéné?
Az úgysem tudható! Meg hát nem tök mindegy? Hisz valamelyiket úgyis le kell lőni! Nem?

Nincs idő a vadászatban sem másra, csak ámokfutásra?
Valóban az a legjobb módja az állományszabályozásnak, ha az erdész élőhelyéről az állandó hajtásokkal nagyvadunkat világgá zavarja?
Az erdőből egyenesen a mezőgazda ölébe hajtja? Míg csak tele nincsenek a kiskertek, a szőlők és balatoni nádasok és városok külterületei is vaddal?
És persze így még majd ezért is a vadász fizet?
Mondjátok meg nekem kedves Barátaim, miféle világ ez?

Ahol a vadásznak még kése sincs? És undorodva, lelketlenül dobják egymás hegyére-hátára a platóra a befülledésre ítélt, lőtt, gyönyörű disznókat? Hiszen a bevételt már meghozták!
Csak mert a hajtásban is rohannak?
Időben, az elejtéskor zsigerelni miért nincs idő? A teríték készítésekor meg egyszerre ötvenet kéne?
Miközben a tisztelt vendégnek nincs már több ideje és türelme, mert már – ha lőni nem lehet – menne?
Pedig én még úgy gondolom, hogy az örök természet rendje szerint a tiszteletre méltó kihunyt élet értelme, hogy életet szolgáljon!
Vajon egy süldő máját a nagy hajtásokon a béllel együtt miért dobják kupacra a sárba?
Ilyen gazdagok vagyunk? Vagy ennyire rohanunk?
Nincs már a faluban szegény ember, aki boldog lehetne ezzel?

Én még emlékszem! Pici gyermekagyam nagyon megjegyezte! Nagyapámnál egyszer egy ifjú hajtó a meghozott nyulat fiatalos lendületében tiszteletlenül a szekér saroglyájába dobta. S egy másik nem vizeltette ki, mielőtt feladta.
Akkor még ezeket azonnal hazaküldték. Ha másért nem, hogy gondolkozzanak el.
És ha az akár legmagasabb rangú vendég szomszédjának a kakasa elébe lőtt, többé soha meg nem hívták!
1972-ben Szalkszentmártonban egy januári vasárnap délelőtt egy úgynevezett beadásos vadászatról, a harmadik hajtás előtt, az összegyűlt parasztpuskások füle hallatára, udvariasan meghajolva a Megyei Pártbizottság agitprop titkárát hazaküldték, mert a szárnyazottakat – nem hagyva a kutyáknak – futás közben a földön lövöldözte le a hajtásban.
Vagy akár a doktor urat is, mert szomszédjának rendszeresen elébe lőtt és az ő kakasait is begyűjtve, patronra akarta cserélni azokat is. (Akkoriban egy-egy beadásos nagy vadászaton a lőtt kakas darabjáért 2-3 patront osztottak a vadásznak.)

Vagy magyarázzák meg nekem, mire jó egy kis szépreményű hatos, bunkós ágvégű, piszkos színű, gyatra kis három éves bakocska agancsát kifőzni?
Szeretném megtudni, vajon büszke tud-e lenni az ilyen vadászember szíve?
Magyarázzák meg nekem, honnan veszik ma a jogot, hogy mindig csak a szépet és a nagyot veszik el közülük?
Csak ezért fizetnek? Vagy csak ezért fizetnek sokat?
Vagy csak az felel meg egyeseknek?
Vajon hol késik az éji homályban egy szakszerű, szigorú trófeabírálat?
Hisz épp az volna a kötelességünk, hogy kiváló hozzáértéssel és mindentudó felszerelésünkkel a már nem létező medve és farkas helyett gyönyörű, hatalmas egyedeket és egészséges állományokat teremtsünk vadászszívünk fegyelmezett szeretetével válogatva. Egészséges létszámukat is beállítva.
Helyre kellene állítani azt a gyakorlatot, mely szerint a legnagyobb hozzáértéssel és szorgalommal a válogató vadászatot kellene gyakorlatunkban újra alkalmazni.
A vadászatot önkéntesen, szívbéli szenvedéllyel és szakértelemmel vadászó és szolgáló vadászokra és a munkára, a szolgálatra építve kéne ujjászervezni, mert a pénz megeszi és tönkreteszi vadállományunkat.
A Pénz mindent meghatározó és mindent leromboló szerepe helyett, mert a pénz által diktált kontraszelekcióval semmilyen kötelező becsületbeli célunkat nem fogjuk elérni.
Ha pedig együttműködés nélkül gazda, vadász és erdész, mind csak saját érdekeinket követjük, képtelenek leszünk közös keserveinken felülemelkedni.
Sőt, biztos vagyok abban, hogy a vadászat oda korcsosul nálunk is, ahová lassan Nyugat-Európában.

Egy szép napon erdésztestvéreinknek el kell magyarázni, hogy a társadalom közérdeke szerint vadállományunknak az erdőben van ősi jogos helye és nem a kertekben vagy kukoricákban.
Hogy irdatlan károk származnak abból, hogy az állandó lelketlen hajtással, zaklatással és az élőhelyek elkerítésével világgá üldözik az erdőből nagyvadunkat.
Mert ez a mezőgazdálkodónak és persze az országnak milliárdokkal többe kerül, mintha a nyugodt élőhelyet az erdőn békében hagytuk volna, sőt még vadföld-gazdálkodással vonzóbbá tettük volna.
Összeszámolta már valaki, hogy a vadásznak vadkárban, villanypásztorban, benzinben és védekezésben mibe kerül mindez?
Vagy ez persze nem veszteség?

Nem kiábrándító, hogy egy magyar főiskolán előadó tanár, előadása során, a környezetvédőket képző szakon, gímszarvasunkat, a magyarság ősi, szent címerállatát diákserege előtt nyilvánosan „rohadt dögnek” nevezi?
Mindössze erre futja neki?
Nincs ezzel a sok lelketlen, szívtelen, ésszerűtlen intézkedéssel és gyakorlattal mit tennünk?
Már nem az ész, nem a szív, nem a lélek az úr? Hanem netán a pénzünk aranya?

Lám, lám Barátaim! És akkor hol kullog innen még a vadászetika?!

Most pedig felhagyok kérdéseimmel.
Előadásom első részében most mindannyiunknak – gondolkodni valónak – azt hiszem, elég volt mára.

Köszönöm figyelmüket és a megtiszteltetést.
Tartsanak meg jó emlékezetükben

Bornemisza Péter

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..