A hófödte Zemplén rengetegébe hívtak egy .243-as kaliberrel lábon lőtt kos kereséséhez. A hétvégi észak felől tomboló fergeteg nemcsak hogy betakarta a nyomokat, hanem helyenként 10-15 méterre az eredeti csapától is találtunk a hóréteg tetején tovaguruló fagyott vérszemcséket.

Ennek megfelelően, az ilyen szélnek kitett 150-200 méteres szakaszon, miután megtettünk 2 métert előre, mentünk 20 métert balra és vissza. Majd újra előre 2 métert, 20-at balra és vissza, s így tovább. A fülem lefagyott, de szerencsére a frizurám miatt nem kellett aggódnom…
A vihartól védett oldalra érve szinte szélcsend volt a talajszinten, csak a fák recsegtek-ropogtak félelmetesen, és eszembe jutottak Széchenyi Zsigmond szavai: „A vadászat vadűzés és erdőzúgás. De több erdőzúgás.” Itt volt mindkettő. Nem kicsit, nagyon, – hogy egy újabb klasszikust idézzek.
De térjünk vissza a fagyos hegyoldalra: a kos gyenge, de a hóban jól kontrollálható vért hagyott. Ráállt a rétegvonalban, illetve enyhén gerincirányban haladó szarvasok nyomára, és egy korábban széldöntötte foltba vezetett. Hát, nem voltam nyugodt! De a veszélyes, szabdalt terep egyben tökéletes búvóhely is: hátha itt lesz a keresett vad… Ám csak egy középkorú, koronás gímbika állt fel előttünk. Viszont alig hagytuk el az összedűlt foltot, egy vacokféleség sötétedett előttünk a hóban. Közelebb érve láttam, hogy sebágy, de fagyott volt benne a vér. Vitéz nagyon ment volna hajszára, de csak keményre fagyott vércseppeket találtam, így nem csatoltam le csak 50 méter múlva, mikor megláttam a minket körülbelül 200 méterről vissza-vissza nézve figyelő, lassan botorkáló sánta kost. Gondoltam, sima ügy, Vitéz meg had gyakoroljon. Kutyám már féltávon járt, mikor a sebzett sebességet váltott és rövid időre eltűntek a szemem elől egy él mögött. Egy perc múlva már völgyirányba futottak tőlem úgy 500 méterre, Vitéz 20-30 méteres hátrányban csak néha csaholt. Igyekeztem utánuk, bízva abban, hogy előbb-utóbb egy meredek völgy, vagy vízmosás a menekülő útját állja majd. Így is lett. Még néhány képet is tudtam csinálni az állításról, mielőtt az égi hegyvidékre átsegítettem a kitartóan védekező kost.
Zúgjon Neki örökké az erdő odaát!