Aki a vérebre pusztán munkaeszközként tekint és akként is kezeli azt, az nagyon sok élményről marad le. Az utánkereső kutya nem csak egy „tárgy”, amit előveszünk, ha szükség van rá. Az olyan ebekből, amikkel így bánnak soha nem lesz igazán jó vadászkutya. Ők ugyanis nem csak „munkaeszközök”, hanem társak, és családtagok is egyben.
A kutya betanításáról számtalan cikk és könyv született már, de hogy mivel is jár egy kölyök véreb vagy más egyéb vadászkutya érkezése a családban, arról kevesebbet hallhattunk. Most ezt igyekszünk kissé pótolni, színesítve egy-egy rövid írással, honlapunk tartalmát. Ilyen ügyekben pedig senki nem illetékesebb egy vadászfeleségnél. Lénárt Zsolt felesége, Kitti mesél majd Lili és Bonnie viselt dolgairól ebben a cikksorozatban.

Megismerkedésem a hannoveri vérebbel

2003 nyarán történt az első találkozás. Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. Bevallom őszintén, a sötétben először tacsinak néztem azt az édes kis kutyát, aki egy koncerten többször is odaszaladt hozzám, majd, mikor lehajoltam volna, hogy megsimogassam, ismét elszaladt. A sokadik alkalom után megkérdeztem a gazdáját, hogy megsimogathatom-e a kutyát? Milyen fajta, mennyi idős? Így kezdődött szerelmünk, Lilivel a hannoveri vérebbel és Zsolttal, aki azóta már a férjem. Zsolt viccesen szokta is mondogatni, hogy a kutya két héttel előttem érkezett a családba.

Lili jó kiskutya volt, nagyon ritkán rágott szét használati tárgyakat. Ez alól kivétel az én kedvenc szandálom és táskám volt. Miután hazaértünk egy kéthetes nyaralásból, végzett velük. Biztos azt gondolhatta, elvitted ilyen hosszú időre a gazdit? Akkor itt a bosszú… A nyaralás alatt egyébként jól viselkedett a rá vigyázó családnál, csak a gyerekeik medencéjét rágta szét.
„A kutya, akinek kilógott a párizsi a szájából” – ahogy barátnőm édesapja mondta -, hamar belopta magát az egész család a szívébe. Édesanyám Lilit még az emeltre is felengedte, pedig oda állatnak tilos volt felmenni. A kutyának királyi helye volt, ha utaztunk, az ölemben ült, este velünk egy szobában tért nyugovóra. Persze, mint minden kiskutya, ő is rosszalkodott, többször értünk arra haza, hogy Lilike kennel hiányában a lakás foteljeit vette birtokba. Erről azonban férjem hamar leszoktatta.

Itt még állt a fenyőfa

Az első közös Karácsonyunk is igen emlékezetes volt. Lili 25-én reggelre virradóan feldöntötte a fát, amit mi átaludtunk. A régi, szép üvegdíszek, amiket édesanyámtól kértem el, ripityára törtek. Búsultam is rendesen.

Lili, a bújós

Ezektől a csínytevésektől függetlenül Lilit a szívünkbe zártuk. Végérvényesen a család tagja lett.

Lénárt Kitti