Vérebvezetékkel a kézben – női szemmel

A vadászat, a természet és a vad szeretetének kezdete számomra gyermekkoromig nyúlik vissza. Édesapám vadász. Háromévesen ismertette meg velem az erdőt és a vadászat világát. Állítása szerint attól a pillanattól fogva már kiolthatatlan lett belőlem, minden vadászati megmozduláson részt akartam venni, kegyen az esti lesvadászat, hajnali cserkelés, társasvadászat vagy akár társadalmi munkán való részvétel. Sok mindent láttam, hallottam, tapasztaltam, amit a későbbiek során könnyen tudtam kamatoztatni. Egyszóval, nem könyvből tanultam ezt az ősi szenvedélyt.

Amint lehetett, hivatalos vadászvizsgát tettem. Nemsokára társasági tagságom lett. Onnantól kezdve szinte mindennap az erdőn voltam, persze amennyit az egyetem mellett lehetett.
Csak egy jó vadászkutya hiányzott. Gyerekkoromban mindig volt valamilyen vadászkutyánk. Irigykedve figyeltem azokat, akik a vadászatokra mindig négylábú vadásztársaikkal érkeztek. Különösen a vérebek vonzottak. De azt tudtam, hogy nagyon sok energia, tanítgatás, egyszóval idő kell ahhoz, hogy igazi vadásztárs legyen egy kutyából, amiből nekem az egyetem végéig nem volt sok. De azt elhatároztam, hogy ha végzek a sulival, lesz egy vérebem.
Szerencsére ismertem több jó vérebest a környezetemben. Míg nem volt saját kutyám, őket kísértem munkáik során, vagyis az első lépéseket itt is a gyakorlatból próbáltam meg elsajátítani.
Egy tavaszi napon kaptam egy basset hundot. Véreb híján vele kezdtem el tanulni a vérebezés fortélyait. A fegyelmező gyakorlatokon keresztül a mesterséges csapák kidolgozásáig mindent tanítottam neki. Nagyon fogékony volt, hamar tanult meg mindent. A vadásztársak között híre ment, milyen jól haladok a kutya kiképzésével. Egy esős reggelen kaptam egy hívást, hogy előző este megsebeztek egy disznót, és megnézném-e nekik, – Miért is ne? – gondoltam.
Soma úgy indult a nyomon, mintha zsinóron húzták volna. Könnyű volt a terep, rövidke lábaival kutyám könnyen tolta magát előre. Néhány száz méter után meg is találtuk a süldőt. Örültem, hogy a gyakorlatban is bevált a kutya. Ez az örömöm azonban nem sokáig tartott. Még ezen a nyáron újabb hívásnak próbáltunk eleget tenni. Szintén disznósebzéshez hívtak. A terep azonban nem volt ideális. Nagy gaz, közepén sásos-nádasos résszel. Soma szépen felvette a csapát, lassan haladtunk a gazosig. Ott azonban a kutya megállt. Vért nem találtunk – nem voltam biztos benne, hogy jó helyen járunk-e. Nem volt mit tenni: szakavatott vérebest kellett hívnunk. A mikor Csaba kiérkezett a helyszínre, fölvázoltam neki a történteket. Meghallgatott, majd onnan folytatta a munkát, ahol mi abbahagytuk. Két perc múlva meg is találták a sásos közepén a süldőt. Hát az az érzés, amit ott éreztem, nem éppen nevezhető vidámnak. Csalódott voltam, hogy alig ötven méterrel a cél előtt Soma megállt, és nem ment be a gazosba. Ekkor határoztam, hogy ha törik, ha szakad, vérebem lesz! Somával való rövid pályafutásom itt véget ért. Kilenc eredményes munkánk volt.
Ezt csak azért írtam le, mert ez az eset megtanított rá: nem elég, ha egy kutyának jó orra van. Az utánkeresés mestersége a vérebek feladata! Egy általam nagyon tisztelt vadász mondta azt, hogy rossz orrú vérebnél jobb egy jó orrú tacskó, de egy megfelelően kiképzett, bevezetett vérebnél semmilyen más kutya nem lehet alkalmasabb a sebzett vad megtalálására…
Már csak az volt a kérdés, hogy milyen vérebet válasszak: hannoverit vagy bajor vérebet. Végül a bajor mellett döntöttem, egyrészt a környezetemben lévő vérebesek tanácsára, másrészt pedig azért, mert úgy gondoltam, mivel ez a fajta kisebb testalkatú, könnyebben boldogulok majd vele itt, a hegyek között.
Október elsején hoztam el Szöcskét. Néhány nap alatt teljesen összeszoktunk. Kedves, szociális jelleme nem nehezítette meg a beilleszkedését. Kezdődtek a folyamatos gyakorlások: a mesterséges csapák kidolgozása, a fegyelmező gyakorlatok végrehajtásának munkája. Minden csapát gondosan lefektettem, majd a munka végén dokumentáltam a naplóban, hogyan viselkedett a kutya munka közben. Mit csinált, amikor túlment a nyomon, amikor patakon, dagonyán húztam keresztül a szarvaslábat, vagy hogy erős szélben vagy eső után hogyan követte a nyomot. Az „éles” munkák során ezek a jelek aztán mind könnyebben felismerhetővé váltak számomra.
Egyre jobban kötődtünk egymáshoz a kutyával. A mindennapos gyakorlások alatt láttam, hogy mihez van kedve igazán – és ez a vadászat volt. Minden alkalommal, amikor vadászni mentem, Szöcske is jött velem. Itt megtanulta, hogy nyugodtan maradjon, ha egészséges vadról van szó. Persze reszketve figyelte a vad minden mozdulatát. Szép lassan én is kezdtem olvasni a kutya jeleiből, hogy mit miért tesz…
Aztán jöttek az első munkák. Szerencsére mindig volt mellettem olyan vérebes, aki egyengette az utamat, és segített a csapák kidolgozásában.
Az első önálló munkám egy szarvastehén megtalálása volt. A történet lényege az volt, hogy ekkor ment el tőlem először a kutya vezetékkel hajszára. Hasra estem, és elengedtem a vezetéket. – Na, te béna! Szépen bemutatkozol az első kereséseden! – szidtam magamat. Vajon mi lesz vele, ha felakad a vezeték?! Átsuhant minden gondolat a fejemben, jó is, rossz is. Halkan azonban hallottuk, hogy Szöcske merre állítja a szarvast. Lassan értünk oda hozzá, majd megváltottam a vadat a szenvedéstől. Magamhoz öleltem a kutyát, örültem, hogy nem lett semmi baja. Egy életre megtanultam, hogy a vezetéket biztos kézzel fogjam, nehogy megismétlődjék az előbbi eset.
Nehéz papírra vetni azokat az érzéseket, amelyeket vérebvezető érez a különféle helyzetekben. Azt az örömet, büszkeséget, amikor megtalálja a sebzett vadat a kutyával, vagy ama mérhetetlen csalódottságot, amikor hosszú vezeték munka után meg kell állni, mert nincs remény a keresett megtalálására!
Az idén két esetben kellett bikát megtalálnom úgy, hogy az első bikája volt mindkét vadásznak. Ráadásul az egyikük egy „Diana vadásztársam” volt. Láttam a feltétlen bizalmat a szemében, amit a kutya iránt tanúsított. Azt mondta neki: – Kérlek szépen, Szöcske, segíts megtalálni nekem az „Első”-t! – Éreztem, ez az a helyzet, ahol mindenképpen helyt kell állnunk. A rálövést látva, jó előérzet vett rajtam erőt. A bika lábon volt lőve. Jól kontrollálható volt a csapa. Itt vettem először igazi hasznát a GPS-nek, amit használok. Nálunk, a Börzsönyben gyakran előfordult, hogy miután hajszára engedtem a kutyát, a következő hegygerinctől már nem hallottam, merre állítja a vadat – bármennyire is füleltünk, csak tapogatózhattunk, merre lehetnek…
Ebben a történetben is ez történt. Felkelt a bika előttünk. Lőni nem lehetett, így hajszára engedtem a kutyát. Figyeltem a GPS-en, merre mennek. Távolodtak, majd egy kanyar után a völgy felé vették az irányt. 800 métert mutatott a szerkezet, hogy annyira vannak tőlünk. A kutyát a fedett terep és a völgyek miatt nem lehetett hallani. Futottunk a GPS által megadott irányba. Mint egy fél kilométerről, halkan hallottam Szöcskét. – Állít, gyerünk tovább! – Csodálatos látvány volt, ahogy a kutya és a sebzett bika vívta egymással a harcát. Eldördült a puska, és a varázsnak vége lett. A csendet Szöcske győzelmi ugatása törte meg. Lassan az elejtő is megérkezett: utolértek minket. Nem szólt semmit, csak a kutyámhoz lépett, majd hosszasan ölelte, és köszönte, hogy megtalálta neki az „Első”-t. A „pára” a szemében, az öröm az arcán bőséges köszönetként szolgált nekünk. – Ezért érdemes ezt csinálni! – gondoltam magamban.
Ezzel ellentétes az az érzés, amit senkinek sem kívánok, vagyis amikor elmegy a kutya a vad után, és nem jön vissza.. Hogyan maradjon ilyenkor higgadt az ember – merre menjen, hol keresse kedvenc vadásztársát?!
Az egyik ilyen eset volt az, amelynek hatására végleg eldöntöttem, hogy vásárolok egy kutyakövetőt. Kilenc órán át volt távol a kutya tőlem!
Vaddisznót sebeztek. Némi vér igazolta a találatot a rálövésnél. Magasan kente a leveleket, „alapos” disznó lehetett. Szöcske szépen felvette a csapát. Egyszer csak olyan sűrűhöz értünk, ahová képtelenség lett volna vezetékkel bemenni. Találta a beváltásnál egy csepp vért, majd elengedtem a kutyát. Öt perc múlva, a sűrű közepén állított a kutya. Sajnos, mire a közelébe jutottunk, a disznó felkelt a vacokból, és elindultak. Egy halk ugatást még hallottam, majd csend lett. Eltelt egy óra, majd kettő. Gondoltam, valami nincs rendben, mert ha nem a sebzettről van szó, Szöcske már visszajött volna. – De akkor mi történt? Vajon miért nem ugat? Csak nincs valami baja?! Megvághatta a disznó? – kérdeztem magamtól. A helyi hivatásos vadásszal elindultunk a sűrű és a környező részek körül, hátha a kutya megjelenik a hívásomra – de semmi: se hang, se kutya! Megkértem a vadászt, vigyen be a környékbeli falvakba, hátha olyan messzire mentek, hogy Szöcske nem talál vissza, de valamelyik közeli faluba hamarább betalál. A helyi vendéglátókban meghagytam a nevemet, telefonszámomat, hogy ha látnák, hívjanak. Persze mindenki nagyon segítőkész volt. Olyan is akadt, aki már előző nap délben látta a ma elveszett kutyámat a faluban kóborolni (persze mindezt egy kisfröccs reményében)…
Esteledett. Tudtam, haza kell mennünk kutya nélkül, de volt valami megmagyarázhatatlan érzésem, hogy még utoljára vissza kell mennem oda, ahol hajszára engedtem Szöcskét. Ekkor a porban észrevettem a lába nyomát. Hangosan hívtam, és akkor megjelent. Lefogyva, sárosan, szomjazva, sántítva – de visszajött! Ez a keresés eredménytelenül zárult, mégsem tartom kudarcnak. Sokszor telik úgy a vérebvezető napja, hogy egész napos menetelés, fárasztó munka után nem lesz meg a vad. Mégis olykor valamely nehéz, de eredménytelenül záruló utánkeresést többre tudunk értékelni, mint egy könnyen befejezett eredményest.
Viszont a nehéz, de mégis eredményes utánkeresés az, ami igazán arra sarkallja, lelkesíti a kutyást, hogy történjék bármilyen rossz, érdemes tovább csinálni – érdemes segíteni megtalálni a vadat!
Az idén történt egy olyan eset, ami újabb tanulsággal szolgált számomra. Gyakran hívnak olyan helyekre keresni bennünket, kutyásokat, ahol semmiféle terepismerettel nem rendelkezünk. Nem tudjuk, milyen veszélyes helyek lehetnek körülöttünk.
Csaba hívott, hogy lenne a Pilisben egy bika, menni kellene keresni. Mások már próbálkoztak előttünk, de nem jutottak előbbre. A csapa húszórás volt, mire a helyszínre értünk. Lábon lőtt bikáról volt szó. Szöcske szépen felvette a csapát, időnként mutatkozott némi vér, ami igazolt minket a sebző előtt. Találtunk sebágyakat is, de nem voltak frissek. Mígnem egy sűrűhöz érkeztünk. Onnan friss csepegő vér jelezte, előttünk jár a vas. Hajszára engedtem Szöcskét. Figyeltük a GPS-en, merre mennek. Siettünk utánuk hegynek fölfelé, amennyire tudtunk. Aztán megálltak…
Nem voltak messze, mégsem hallottam a kutya állóra csaholását. Nem értettem, mi történik. Száz méterre megközelítve őket, már halk hangokat hallottunk. Aztán Csaba meglátta a bikát és a kutyát. – Lődd meg, ha jól állnak! – kiáltottam. Eldörrent a lövés. Néhány másodperc múlva csak egy nagy puffanás szakította meg a csöndet. Akkor vettük észre: a bikát egy szakadék szélén lőtte meg, s az lezuhant a szakadék mélyére! Nyomban átvillant rajtam: ugye Szöcske nem zuhant vele?! Néhány másodperc telhetett el, de nekem perceknek tűnt, mire megláttuk a szakadék peremén a kutyát. Reszketett, a hátsó lába alig tartotta, a tekintete üres volt. Elkaptam Szöcsit, egy fának támaszkodva tartottam az ölemben a szakadék szélén. Lassan vízzel mosva, percek múltán tért magához. A mai napig sem tudom, hogy mi történt akkor a bika és a kutya között. Csak azt láttuk, hogy hol csúszott bele a bika a szakadékba, és kicsivel arrébb egy másik csúszásnyom mutatta, hogy talán onnan jött vissza a kutya… Azt viszont alaposan megtanultam: mindig tájékozódni kell arról, hogy milyenek a terepviszonyok ott, ahol keresünk, hogy soha többé ne fordulhasson elő ilyen eset!
Nem hivatásszerűen végzem a vérebezést – csupán úgymond életformaként, a vad szeretete miatt. Fiatal vérebesként nagyon sokat kell tanulnunk! Szerencsére állnak mellettem és Szöcske mellett olyanok, akik ebben segítségünkre vannak. A kutya most négy éves, 75 eredményes munkával rendelkezik. Vannak sikeres napjaink és kevésbé eredményes utánkereséseink…
De általánosságban elmondható, hogy azoknak, akiknek mi, vérebesek megtaláltuk az elveszettnek hitt vadját, csak bizonyítani tudják, hogy érdemes hívni a szakavatott kutyást: meg lehet találni a már reménytelennek hitt zsákmányt!

Dr. Dákay Zsuzsa – Nimród – 2009/12

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.