Minél többet jár az ember a sebzett vad, főként a sebzett vaddisznók nyomán, annál inkább biztos lesz benne, hogy a disznó könnyen válhat veszélyessé. Elsősorban persze nem ránk, hanem a négylábú társunkra, ami nyilván valóan ugyanolyan nagy baj. Időről-időre igazolják ezt a keresésre használt kutyák sérülései és szinte biztosan számíthatunk rá, hogy előbb-utóbb velünk is meg fog történni. Próbálunk persze az ilyen helyzetekre is felkészülni, elképzeljük, hogy mit tennénk, ha ez vagy az történne, de az utánkeresésben ritkán folynak forgatókönyv szerint a dolgok.

Sokszor gondolkodtam már én is ezen. Volt már néhányszor afférunk vaddisznóval, többször előfordult az is, hogy a Soma mellett hajszázó, vadat állító kutyák meg is sérültek, de a kis tacskó mindig ügyesen tért ki a támadó kedvű sebzettek elől. Volt aztán olyan is, hogy én fékeztem meg egy jól irányzott lövéssel a vadat, megelőzve ezzel a bajt. A biztonság kedvéért beszereztem egy komoly elsősegély csomagot, amiből – egy barátomnak köszönhetően – a sebvarráshoz szükséges eszközök sem hiányoznak, de reméltem, hogy soha nem kell majd felbontani a dobozt.

***

Igen fárasztó szombati napon voltunk túl, egy tacskóhoz mérten komoly, hajszás gímbika és egy nagy testű sebzett kan keresésünk is volt aznap. Aztán este megcsörrent a telefon és máris bővült a vasárnapi program. Reggel disznót keresünk, ami éppen útba esik a terelés helyszíne felé, ahol délután kell majd utánkeresni. Az eset nem tűnt túl bonyolultnak. A disznó beugrott a sűrűbe, de vonszolta magát, még órák múlva is a szóró közelében morgott.

***

Végre reggel van. Rövid autózást követően  Zolival, a sebzővel, ott állunk a tetthelyen. Mutatja, hogy innen jött a disznó, ami szerinte egy harmadik éves kisebb kan lehet. Oda lépett bele a gödörbe, amikor a lövés érte. Összeesett, de lábra is kapott azonnal és eltűnt a sűrűben. Talált vért, de a disznó még a közelben zörgött, amit a sötét miatt meglőni úgyse tudott volna, így aztán hazament és hagyott neki néhány órát. Később ketten jöttek vissza, hogy megkeressék, de hiába. A kökényes szélét végig bújták, vért is találtak, ám a disznó nem volt sehol.

Soma könnyedén veszi fel a nyomot, kis forduló után bebújunk a kedvelt disznótanyának számító több hektáros kökényesbe.

– Na, ez négykézlábas keresés lesz, az biztos – állapítom meg rögtön az elején. Kiskutyám róni kezdi a vargabetűket, de már látom, hogy nem lesz ez azért olyan egyszerű. Vér nem nagyon van és nem is sűrűn. Én meg csak lassan haladok ebben az átkozott bozótban.

– Erre jött – mondja az utánunk kúszó Zoli. – A csapa majd visszakanyarodik ide felém. Innen hallottam este a zörgést is.

Nem nagyon szeretem, ha ennyire közel van hozzánk valaki. Akaratlanul is elvonja a figyelmünket. Pláne, ha még meg is előz a csapán, mert olyan is elő ám szokott fordulni, de Zoli innen már tartja a távolságot, nem tudja merre lehet a folytatás. Néhány vargabetű után Soma egy váltóra áll, azon haladunk tovább. Elég tempósan húz, bízok benne.

Gyűlnek a méterek a lábunkba, de semmi vér, semmi megnyugtató. Olyan helyeken haladunk, ahol naponta jár a disznó, elhagyott vackok, dörgölődző fák, akár jó is lehet az irány, csak épp semmi friss nyom. Ámbár a föld elég fagyos, ezen nehéz lenne a körömbevágást meglátni.

– Van erre valami dagonya vagy víz? – kérdezem Zolit. –  Nagyon egy irányba haladunk, nem nagyon tetszik ez nekem. – Lejjebb lesz majd, talán odament hűteni a sebét – jött a válasz. Ebben egyetértünk.

Aztán egy elég friss disznóvacoknál megállunk. Alaposan megvizsgálom, Somának is mutatom, de ő másfelé menne. Végül mégis a vacokba bújik és jobbra kitér az eredeti útiránytól. Na ez az a pont, amikor kételkedni kezdek. Ha megállunk és őt el lehet téríteni az általa választott iránytól, akkor többnyire rossz nyomon vagyunk. Kerülünk egyet a bokrok alján, aztán mégiscsak az eredeti irányt tartva kiérünk egy akácligetbe. Soma megáll, tétovázik látom rajta. Nagy félkörívvel, légszimattal visszafelé kezd keresni. Tuti rossz nyomon jöttünk. Kiskutyám vezetésével visszamegyünk az előbbi disznóvacokig és ott kibújunk a kökényes széléig.

– Na, ez biztos, hogy téves kör volt – mondom Zolinak. – Soma jól megjáratott bennünket, a fene vinné el, bár itt van a vetés szélén disznónyom bőven.

Visszamegyünk a rálövéshez, nem akarom elhinni, hogy ezt a disznót nem tudjuk megtalálni. Időnk van, hát nekikezdünk ismét .

– Te maradj itt nyugodtan Zoli, majd kiálltok, ha találunk valamit – azzal be is bújunk  a kökényalagútba.

Soma most megfontoltabban keres. Megyünk szépen az előző jelöléseim mentén,  aztán egyszer kissé kitér az előbbi iránytól és vért mutat. Sőt a vérnek van folytatása is. Az avar fel van dúlva, a növényzet itt-ott lenyomva. Biztos, hogy erre tört utat a sebzett disznó magának. Onnan tán még ötven métert se megyünk előre, amikor Soma felkapja a fejét. Ott fekszik velünk szemben vagy tizenöt méterre egy galagonya bokornak dőlve a disznó.

– Na, ez rendben van – állapítom meg örömmel, és Soma mellé kúszok, hogy leoldjam róla a hámot. Ilyenkor mindig engedem, hogy elsőként érjen oda és birtokba vegye a vadat. Kattintom a csatot az oldalán, amikor a disznó pislant egyet.

– Hogy az a… – kapok a félig már elengedett Soma után. Nagy nehezen visszahúzom és lefogom. – Na, most mi legyen?

Ilyenkor el szoktam engedni, és amíg lefoglalja a vadat, nekem van időm a puskát levenni a hátamról, majd megadni a kegyelemlövést.

– Ááá, ebben a sűrűben nem engedem el Somát – beszélem meg magammal – még az kellene, hogy valami baja essen, ha megszorítja a disznó. Meglövöm a vackában, és kész. Nem kockáztatok.

Az ötlet kiváló, nem hiányzik a bujkálós, veszélyes hajsza, csak a célzás megy nehezen négykézláb. Soma már nagyon menne, fél kézzel őt tartom, miközben óvatosan lecsúsztatom a puskát a hátamról. Próbálom célba venni a kan fejét, de takarják az ágak. Egyedül a nyaka látszik rendesen, oda akarok lőni, de Soma nem bír magával. Leteszem a földre a tekergő tacskót, félig ráülök, hogy pontos legyen a lövés, aztán:

– Bumm – a kan csattogó agyarakkal ugrik fel és egyenesen nekünk ront.

– Bumm –  nincs hatása, a kan jön tovább, mint a szélvész.

– Bumm – a kan orra bukik, de máris felkel, de a puska már üres. Már majdnem elér, amikor Soma kitépi magát a kezemből és nem számolva semmivel a neki ugrik, hogy engem mentsen. Soha nem megy szemből a disznónak, de most egyenesen a pofáját kapja el. A disznó fordul egyet és derékon ragadja a tacskót, lenyomja a földre és tapossa, gyűri maga alá. Soma éktelenül vicsorog, óriási a kavarodás. Nincs idő tétovázni, a puskát eldobom és a vezetéket felkapva kiskutyámat kirántom a kan szájából. A disznó nekem fordul, de Soma újra a pofáját fogja, nem tud megharapni, aztán – ha lehet ezt még fokozni – az események még inkább felgyorsulnak.

Mindkét kézzel megragadom az előttem lévő kan füleit, és mellé kerülve lenyomom a földre. Ráülök, ráfekszek a hátára a hánykolódó disznónak, miközben jobb kézzel Somát próbálom letépni a vagdalkozó disznó pofájáról. Még az kéne, hogy megvágja.

Elsőre nem sikerül, mert tacskóm újra belefog, de aztán hátra lendítem a kan combjához. Hagy fogja ott, az a fele nem olyan veszélyes.

Vége a közvetlen veszélynek, de egy pillanatra elfog a tanácstalanság. Szorítom lefelé a disznót, ahogy csak tudom, de ez az állapot sokáig nem tartható, még nagyon eleven. Kiabálni kezdek Zolinak.

– Gyere! Gyere gyorsan! – s ő helyből ugrik le a magaslesről, ahol rám várakozott. Semmit nem lát, csak a lövéseket és a csatazajt hallja. Törtet befelé, de lassú, nekem valamit tennem kell, mert elszabadul a disznó. Előrántom a késemet és azzal vetek véget a sebzett szenvedésének. Mire a segítség odaér vége a küzdelemnek, a kan már odaát járja az erdőt, csak Soma tartja még hátul egyre morogva.

– Mi történt itt? – érkezik a sebző lihegve.

– Látod, kézzel kellett legyűrni, hogy Somának baja ne essen.  Ezt aztán el nem hiszi majd senki, én se hinném, hogy ilyen megeshet.

Leülünk a földre és csak szuszogunk. Irtó nagy a felfordulás. Puska, vezeték szanaszét, a sapkám véresen a disznó alatt. Nem volt fél perc az egész, megijedni se volt idő. Végre Soma is elengedi a kant, és odajön hozzám.

– A francba, véres az oldala! – kapom ölbe és tapogatom végig. Szerencsére csak egy apró kis harapásnyom van a bőrén. Alig pár csepp vér folyt ki belőle, nem kell összeölteni. Mindjárt le is fertőtlenítem a nálam lévő szerrel. A többi vér a disznóé, de azért van Somán egy pár zúzódás meg horzsolás. Nyüszítve húzza el magát, amikor a hátát, oldalát nyomogatom. Csontja szerencsére nem tört.

Kicsit azért megharapta Somát

A disznó két első lába volt ellőve a lapockák forgójánál, ettől függetlenül nagyon fürge volt. Én  nyaktőn találtam el először, ott ahol akartam, de a lapocka alatt elment a lövedék, nem hatolt a testüregbe. A második lövés nemigen talált, a harmadik pedig az álkapcsát roncsolta. Ez volt a szerencse a szerencsétlenségben, mert így nem tudott rendesen harapni. Különben igen verekedős fajta lehetett, amíg élt, mert mindkét füle félig le volt tépve.

Somával aztán a helyi állatorvoshoz vitt az utunk, aki a fertőzés ellen antibiotikumot adott neki, és megnyugtatott, hogy igen nagy szerencsénk volt. Nincsen semmi baja.

Pedig nem tűnik valami veszélyesnek

Így esett hát, hogy most már Soma oldalán is van egy apró forradás, emlékeztetve arra, hogy nemcsak a medve, de a disznó sem játék!

Horváth Dániel