Sejtelmes holdfény, dús téli szőr, hosszú gerincsörték. Könnyen becsapják a vadászt. Gyakoriak ilyenkor a gerinc és ami rossz, a gerinctüske lövések. A lövésre a disznó elvágódik, elcsendesedik, a vadász megnyugszik, puskát leteszi, kényelmesen leballag a vadhoz, hogy birtokba vegye, de mire odaér, annak csak hűlt helyét találja. Máskor meg az eleső vad kapálódzik, rugdalódzik.  – Majdcsak elcsendesedik. Na, mindjárt abba hagyja – gondoljuk,  aztán meg döbbenten, szinte lefagyva nézi az ember, ahogy lassan lábra kap, hogy egy pillanat múlva eltűnjön a szemünk elől. Lőjük hát a disznót, ha még mozog! Megkíméljük a vadat a felesleges szenvedéstől és magunkat a bizonytalan kimenetelű utánkereséstől.