Egy fiatal véreb bevezetése koránt sem egyszerű dolog. Az elméletet megtanítani aránylag „könnyű” feladat, de van amit mi emberek nem volnánk képesek egy kutyának bemutatni. Ilyen például a hajsza, amit könnyebben megtanul a fiatal véreb, ha tapasztalt, idősebb társa mellett gyakorolhatja. Néha – ha nem is túl jó minőségben – sikerül egy-egy ilyen hajszát fotókkal, videókkal megörökíteni.
Január második hete igen mozgalmas időszak volt a csapat életében. Sok helyen ilyenkor még folynak a terelések, hajtások, hogy a tervszámok teljesülhessenek. A Börzsönyben és a Cserhátban több helyre hivatalosak voltunk és az utolsó pillanatban beesett még két nap hajtás a Mátrában is. Persze azt is megoldottuk, aki élt és mozgott az a vezeték végét fogta. Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Este van, vacsorázunk Somával. Helyesebben csak én, ő már régen el is felejtette a jól megérdemelt adagját. Most itt ül és néz. Nem ugat, nem nyüszít, csak néha sóhajt és a hunyorgó szemeivel kér. Én, a szigorú gazda, nem adok neki, nincs kunyerálás! Közben azért mégis lekanyarítok egy karika kolbászt és a szájába adom. Egye fene, most az egyszer!
Vacsorázunk, és van idő gondolkodni rajta, hogy mi is történt ma délelőtt. Nehéz is lenne nem rá gondolni. A cipóra dagadt térdeim lüktetése, az összekarmolt kézfejem, arcom sebeinek égése eszembe juttatja, hogy milyen kalandunk volt ma. Üggyel, bajjal ugyan, de megint előkerítettünk egy disznót. Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Arina a fiatal hannoveri véreb kiválóan dolgozik a mesterséges és valódi csapákon is, de az élővaddal szemben kicsit megszeppenten viselkedett. Különösen, amikor hajszára került volna sor. Endrének ajánlottunk valamit a „hajsza” gyakorlására, ami őt tovább fejlesztett. Csak néhány segítő, egy disznóbőr, egy riasztó pisztoly, és egy alkalmas helyszín kellett. Máris készen volt az „éles” helyzetet imitáló sebzett disznó keresés. Az eredmény az alábbi videón látható.
A történet igazán nem mindennapi, és itt él bennem minden perce. Az eddigi számos utánkeresésem közül a legérdekesebb, a 2011 évi bőgés során történt. Amikor ezt az egyedül álló csapázást épphogy befejeztem, és még teljesen az élmények hatása alatt voltam, csörgött a telefonom. Egy barátom hívott az ország másik részéről, hogy hallotta mi történt és kérdezte, igaz-e hogy képesek voltunk a határon túlra is átmenni a bikáért? „Honnan tudod?” – kérdeztem. „A madarak csiripelték” – válaszolta. Meg persze kérte, hogy meséljek el mindent az elejétől a végéig. Mivel a következő vérebmunkáig volt egy órám, hát belekezdtem ebbe a nem mindennapi történetbe…
„Keresse addig, míg meg nem találja, míg bele nem kopik a talpa, míg bele nem törik a dereka…” – áll az egyik kedvenc Széchenyi Zsigmond idézetemben, de senki nem gondolja ezt szó szerint. Pedig megesik néha, hogy úgy van. Megesik, de nem azokkal, akikre Széchenyi Zsigmond gondolt, sokkal inkább ki vannak téve az ilyen veszélynek négylábú társaink. Az olvadó, majd visszafagyó jeges hó még a vad lábát is könnyen kikezdi, nemhogy a kutyák viszonylag puhább talpát. Különösen, ha még felsózott járdákra, utakra is lépni kényszerül az eb időnként. Egy kattintás ide a folytatáshoz….