Napok óta csend, semmi vadászat, semmi utánkeresés, csak a rossz idő, havazás. Ücsörgök négylábú társaimmal a kandalló előtt, nézem a tüzet, és apránként számba veszem az elmúlt év történéseit. Nézegetem a fotókat, hogy milyen szép élményekben volt részünk együtt Szöcskével. Aztán kezembe akad egy szomorú emlékeket idéző kép. Egy kép, amelyen Szöcske a műtőasztalon fekszik eszméletlenül, és az életéért küzd.
Véget ért a 2012/2013-as vadászév, ilyenkor nekünk is kevesebb dolgunk akad már. Van idő összegezni az eseményeket, eredményeket. Készítettünk egy kis mérleget. Lássuk mi minden történt velünk az elmúlt időszakban?
Hát nem volt könnyű eset ez sem, de szerencsénk volt. Szerencsénk, de néha szükség van egy kicsit arra is. És hogy is volt? Miért és merre futottunk már megint olyan sokat? Na, lássuk csak.
Január második hete igen mozgalmas időszak volt a csapat életében. Sok helyen ilyenkor még folynak a terelések, hajtások, hogy a tervszámok teljesülhessenek. A Börzsönyben és a Cserhátban több helyre hivatalosak voltunk és az utolsó pillanatban beesett még két nap hajtás a Mátrában is. Persze azt is megoldottuk, aki élt és mozgott az a vezeték végét fogta. Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Este van, vacsorázunk Somával. Helyesebben csak én, ő már régen el is felejtette a jól megérdemelt adagját. Most itt ül és néz. Nem ugat, nem nyüszít, csak néha sóhajt és a hunyorgó szemeivel kér. Én, a szigorú gazda, nem adok neki, nincs kunyerálás! Közben azért mégis lekanyarítok egy karika kolbászt és a szájába adom. Egye fene, most az egyszer!
Vacsorázunk, és van idő gondolkodni rajta, hogy mi is történt ma délelőtt. Nehéz is lenne nem rá gondolni. A cipóra dagadt térdeim lüktetése, az összekarmolt kézfejem, arcom sebeinek égése eszembe juttatja, hogy milyen kalandunk volt ma. Üggyel, bajjal ugyan, de megint előkerítettünk egy disznót. Egy kattintás ide a folytatáshoz….
A történet igazán nem mindennapi, és itt él bennem minden perce. Az eddigi számos utánkeresésem közül a legérdekesebb, a 2011 évi bőgés során történt. Amikor ezt az egyedül álló csapázást épphogy befejeztem, és még teljesen az élmények hatása alatt voltam, csörgött a telefonom. Egy barátom hívott az ország másik részéről, hogy hallotta mi történt és kérdezte, igaz-e hogy képesek voltunk a határon túlra is átmenni a bikáért? „Honnan tudod?” – kérdeztem. „A madarak csiripelték” – válaszolta. Meg persze kérte, hogy meséljek el mindent az elejétől a végéig. Mivel a következő vérebmunkáig volt egy órám, hát belekezdtem ebbe a nem mindennapi történetbe…
„Keresse addig, míg meg nem találja, míg bele nem kopik a talpa, míg bele nem törik a dereka…” – áll az egyik kedvenc Széchenyi Zsigmond idézetemben, de senki nem gondolja ezt szó szerint. Pedig megesik néha, hogy úgy van. Megesik, de nem azokkal, akikre Széchenyi Zsigmond gondolt, sokkal inkább ki vannak téve az ilyen veszélynek négylábú társaink. Az olvadó, majd visszafagyó jeges hó még a vad lábát is könnyen kikezdi, nemhogy a kutyák viszonylag puhább talpát. Különösen, ha még felsózott járdákra, utakra is lépni kényszerül az eb időnként. Egy kattintás ide a folytatáshoz….
„Nem volt én nekem semmi sürgős dolgom az életemben, mégis annyit futkároztam, hogy ne tovább…” – mondta Bendegúz az Indul a bakterházban, de hogy mennyire igazat szólt, mikor ezt mondta! Így vannak ezzel az utánkeresők is, de mi Somával mindenképp. Néha annyit szaladunk a vad után hogy ne tovább. Akárcsak ennél a régebbi esetnél történt.